Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Kiss Gy. Csaba: Fiume a magyar irodalomban

és Lázár Gyula Fiume. A magyar korona gyöngye című kötete. Tárgyszerű leírás mind a kettő. A magyar nemzetállami vágyak beteljesülését látják a modernizálódó kikötővárosban. „Egy kis tengerfok, de előttünk oly becsű, mint a Dover Angliának, a Pyreus Görögországnak. Te kötsz össze minket a távoli világrészekkel... Fiume magyar, Fiume miénk! E nélkül nincs Magyarország, csak magyar gyarmattartomány; nincs nagy nemzeti jövő.- olvassuk a történetíró Jakab Eleknél.

Jókai 1881. szeptember 6-án érkezett a városba. A polgármester a tengerre néző Európa szállóban nyittatott erkélyes lakosztályt az írónak. Néhány nappal később sikerült a városba érkeznie, amint tervezte. A színházban ekkor tartottak első alkalommal magyar nyelvű előadást. Ehhez az előadáshoz írt „Üdv Fiumének!" címen prológot a nagy mesélő. A kívánatos jövő képét festi meg látomásos köszöntőjében; arról az időről beszél, amikor már elfeledték a nyelvviszályt: „S jóllét alkot nemzetet, hazát”. Ezekben a napokban ismerkedett a várossal és környékével. A következő évben látott napvilágot e tájakon játszódó regénye, az Egy játékos, aki nyer. Nem tartozik az életmű csúcsteljesítményei közé, a vadromantikus történet megszületésében föltételezhetően a politikai mozzanatnak is volt szerepe, hiszen az író képviselőként és publicistaként is többször nyilvánított véleményt a városról, a tengerparti táj bemutatása azonban valószínűleg fölkeltette a korabeli olvasók érdeklődését. Ekkor már - 1873 óta - vasúti összeköttetéssel jóval közelebb volt a tengerpart Magyarországhoz. Kánya Emília, az első női magyar lapszerkesztő 1884 decemberétől élt a kikötővárosban, érdemes idézni visszaemlékezéseiből, mit jelentett neki a mediterrán táj: „El voltam ragadtatva a pompás vidék, a tenger nagyszerű szépsége által, de leginkább elbájolt a dús, déli növényzet, mely mindenütt körülvett. A babérerdők, a februárban virágzásban álló kaméliafák, magnóliák, a szabadban tenyésző pálmák, yukkák, rododendronok, azáleák, nem is említve a jácintokat, és azt az üde, kívánatos, dús növényzetet, ahová s szemem csak tévedt, és mindenek felett az örökké élő, mozgó, hullámos, titokzatos tenger, változó, fényes színjátékával!”

Ebben a korszakban jelent meg Fiume és az Adria újra a magyar költészetben. Néhány lírikusunk - mindenekelőtt Dalmady Győző és Ábrányi Emil - mintegy hazai tájként óhajtották birtokba venni. Fiume és a Quarnero laudációját olvashatjuk Dalmady hazafias verseiben, Ábrányi pedig kis szerelmes versciklust szentelt az Adriának. Jellemzőnek vélt helyzetet és hangulatot ragad meg egyik fiumei versében Dalmady. 1882-ben a város ünnepi lakomát rendezett az odalátogató magyar mérnököknek, s közben a zenekar játszani kezdte Kölcsey Hymnusát:

Harsog a hymnusz a tengerparton:

„Isten áldd meg a magyart!”

Elhallgat rája közel és távol A kikötő és a part.

Jeles tudósok tanítottak a város gimnáziumában és más iskoláiban, a XIX. század két utolsó évtizedében számottevő magyar kulturális élet bontakozott ki Fiúméban, egyre több szállal kapcsolódott ez a tevékenység az ország szel56