Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Büki Attila: Abschiedsymphonie

Nem azért ragaszkodom a kegyelmes herceghez, mert a zenémhez jó füle van, és engem itt mindenféle embereknek produkáltat, hanem azért, mert jó szívvel van hozzám. Időnként meghív még királyi barátaival való társalgásaira is. Egy ilyen alkalmat követően a kastély parkjában sétálva megállt, s így szólt hozzám: „Önnek bizonyára nevetségesek vagyunk anekdotáinkkal, mikor Ön százszor szebbet érez, hiszen művész. Bizonyára derűjét barátságból és bőkezűségből adja kölcsön.” Nem volt válaszom. Ropogtak talpam alatt a kis apró kavicsok.

Ma este Fisz-moll szimfóniám bemutatója után odajött hozzám Simon Ferenc, aki a hercegnél belső tisztviselőként dolgozik: „Honnan tudja, melyik hangjegynek kell a másik után következnie maestro?” Nem tudom. Lehet, hogy a mennyekből sugallja valaki. Értetlenkedve nézett rám. „Nem hallottam még olyan égi tölcsérről, mely az angyalok dallamát vezetné a földre. Szerintem ilyen nincs. A hangokat csak-csak ki kell találnia, hogy szimfonikus témákká váljanak, formát alkossanak. Fisz-moll szimfóniájának Miklós herceg még a tartalmát is értette, amit én nem, ugyanis a zene számomra érzelmi hatást jelent.” Jól gondolja. A fisz-nek magában véve semmi fogalmi jellege nincs. Csak a hangokat halljuk és nem láthatunk rajtuk keresztül semmiféle mögöttes jelentést. A hangok áttetszőek, a szavak pedig átlátszóak. A fisz az fisz, nem jelent semmit.” Bólogatott, majd a szemembe nézett: „Karnagy úr árulja el, amikor elkezdte írni, dühös volt?” Nem. Néztem ablakomból a csituló vihart, a hulló esőcseppeket. Láttam, ahogy a kisasszonyok szaladnak a parkból a kastélyba, s nevetgélnek átázott ruháikban. „Érdekes meg mertem volna esküdni, hogy dühe indította el a szimfónia fortélyos kezdő hangjait.” Nem könnyű szavakkal elmondani, talán nem is lehet, hogy miért éppen azokat a hangokat választja az ember egy-egy műve megírásakor. Valami sejtelem, öntudadan állapot adódik össze képességemmel, mely belsőmből sugallja, mely hangok azok, amelyek a helyesség érzetét keltik.

Adott pillanatban azok a hangok tűnnek az egyetlen jó megoldásnak. Úgy gondolom, hogy a hangokat nem lehet fejben összerakni. Ahogy vannak szép szavak, hangok is. Persze hiába írja valaki egymás mellé a szép szavakat, attól még nem lesz vers. A kottajegyek egymás utáni leírásából sem zene. Másképp fogalmazva: egy elkapott hangulat, szín, illat, természeti kép vagy bármi más elindítja képzeletemet, s érzem, hogy megvan az első hang. Mindössze annyit kell tennem, hogy engedjem előjönni, majd irányítsam, hogy művé váljon sajátos világában. Valamiképp aztán ebből jöhet létre formaszerkezete, hangszeres kombinációja... „Amikor zenét ír, gondol közben a leendő hallgatóságára is?” Néha igen, néha nem. Amikor az A1 tuo arrivo felice című kantátámat írtam Esterházy Miklós őkegyelmessége Párizsból való visszatérésére, akkor igen. A Stabat Mater komponálása közben is. Jézus Krisztus keresztje tövében álló Fájdalmas Anyáról szóló művem írása közben egyszerre gondoltam Szűz Máriára és édesanyámra, s mindazokra az asszonyokra, akik elveszítették gyermeküket. Megtelt a lelkem fájdalommal. Még az is eszembe jutott, amikor a parasztok húsvétkor eljátszották falunkban Krisztus kínoztatását. Úgy sírtam, hogy pokróccal kellett anyámnak letakarnia. Otthon a főtt tojások és savanyú pontyok között ríva kiáltoztam, hogy azok az emberek, akik a

34