Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 9. szám - Géczi János: Veszprém-esszé

néhány résztvevőt a ferences templomba invitáltam, remélve, hogy az éjszakába hajló időpont ellenére nyitva találjuk az udvari kapuját, s le tudunk osonni az évtizedeken át lezárt, látogathatatlan kriptába, amelybe nagy csöndben végső nyugalomra helyezték, ha már eltüntetni nem tudták, a pálos költőt.

Nekem szolgálatkész templomom a ferenceseké, nincs évszak, hogy ezért vagy azért be ne térjek, ha másért nem, hogy a kolostorudvarról felnézhessek a szűkre fogott égre. Amúgy a festett felhői miatt is. A rokokó-színezetéért. Amiért a tornya éjszakai képeken termetes kőlapokkal fedettnek látszik, s a toronyeresz négy sarkában vízelvezető nyúlik elő. Veszprémben nincsenek vízköpőszerű félemberek, félállatok, akik a magasról vigyázzák a lakókat, talán ezért, hogy erre szürrealista alkotók sosem éltek, csupán cementszürke, betonnehéz, konkrét realisták. A templom tornya a maga négy, előrenyúló, állatpofára emlékeztető vízköpőjével a lehetőséget veti fel: lehetett volna itt másként groteszkebb az élet, nem csak így, nem csak ennyire.

Megbámultuk az emléktáblát, a közelében minden évben újra és újra kihajtó és a templomtorony gombjáig felkúszni kész, okkersárgán- bronzvörösen virágot nyitó trombitafolyondárt. A legkorábbi veszprémi közterületre helyezett tábla, azt hiszem, 1902-ből származik, s a templom bejáratának bal oldalára helyezték, ahol Ányos Pálra emlékezteti a magyarul olvasó járókelőket. Ányosnak amúgy semmi saját köze a városhoz, bár a faj- szi és vámosi Ányos-família az egyik legrégebbi középkori Veszprém megyei birtokos nemesi család.

A templom melletti kolostor apró celláit ráncos, februári alma szagára emlékeztető agg papok lakják, némelyik ablakában éjjel is fény világol, egy ilyenhez kapaszkodtam föl, bebocsátást kieszközölni, míg máshonnan dicshimnuszból származó szavak hulltak át a párkányon, s koppantak az utca bazaltkövezetén. A bejárat fölött pedig vöröskőbe faragott rózsa virított, egy utcai lámpa éjjelenként fehér fénnyel fürdeti-locsolja.

Az altemplomba gyertyákkal, mobiltelefonok kijelzőivel világítva ereszkedtünk le. Nemrég rakták azt rendbe: szétválogatták és származásuk alapján összerakosgatták a csontokat, összeseperték a földön fekvő és szétkorhadt koporsók törmelékét, múzeumba vitték a tetemek mellé helyezett s azoknál időt- állóbb tárgyakat, s ami maradványt csak lehetett, sírfülkékbe falaztak be. Az Ányos maradványait eltakaró téglafalon, bal oldalt, hátul, a sarok mellett, amikor először osontam be a nyitva felejtett, feltárás alatt álló szerzetes- és paptemetőbe, még vastag papírból kivágott, kézzel teleírt lanttal azonosítottam. Immár maradandóbb jelölést kapott.

Az alvásában megzavart, szolgálatkész, lábát papucsba bújtató szerzetes kezében karcsú gyertyával álldogált a dohos, a szentségtől édes illatú, boltíves teremben, néhány mondaton túl nem faggatott kilétünkről, végezetül reszketeg hangján váltakozva zsoltárokat énekelt és áhítatosan imádkozott. Pálinkasza- gú, illetve borgőzös társaság, kótyagos tudósok, lenge lelkű művészek és a genius loci őrzői voltunk az éjjeli mise résztvevői, talán ha hatan. Nem tudom, valaha is volt-e odaadóbb gyülekezete.

De Ányost jobban ismerő és tisztelő nem, az kétségtelen.

3