Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Czakó Gábor esszéi

Napvilág és Holdember

Gyakran akadunk ilyesféle mondatokba: „Hpolitika holdudvarában élő írók, művészek és egyéb értelmiségiek. ” A politika szó helyén néha ilyen-olyan alapítvány, cég vagy pénzember neve szerepel. A mondat elvileg hülyeség, mert a sugárzó párt- vagy bankvezér nem nap, nem is hold, legföljebb habverőkezelő, de gyakorlatilag pontos. Ki ne mulatott volna már ún. hírességeken, amint fennkölt személyüket bedobják valamely bődületes hazugság, bűnbanda, vagy vásárlási kampány oldalán?

A kultúra a Naptól kapja a fényét. A Nap az istenséget jelenti, akit a kultuszban próbál megközelíteni a halandó. Az igazi kultusz mindig istentapasztalaton nyugszik. A Hold élettelen és fénytelen. A holdkultúrák lelketlen civilizációk: egy távoli nap fényét tükrözik. A jelentéktelen költő, Batsányi János írja A franciaországi változásokra című versében, Kassán, 1789-ben:

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos kötelében, (...)

Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,

Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

A kisebbrendűségi érzéstől gyötört holdember és holdnép állandó napfogyatkozásban él, és kétségbeesetten keres folyton valami napszerűséget, hogy fényében sütkérezhessék. Világosság nélkül nem élhetünk. Persze folyton eltéved. így lett Batsányi egyik évben jakobinus, a másikban bonapartista. Ma bizonyára baloldali kapitalistaként lihegne.

*

1789-ben francia forradalom döntötte meg Nyugaton a szakrális királyságot, s vele a vallási társadalmat. A művészet szívét is kimetszették: többé nem a Nap, kultusz állt a szépmesterségek középpontjában. Új szabvány lépett életbe, a romantika, amire száz év múlva elkövetkezett az izmusok karneválja. Lassan eltűnt a Nap, helyébe lépett a villany, vagyis a Hold. Czigány Lóránt kifejezésével ez már „a derivátum - magyarán származékos - irodalmak kora.” A központi izmusgyárban előállított „haladó és korszerű terméket” utánozzák világszerte írók, költők, festők, filmesek. A minta jó fényes. Ez ellen lázadni tilos, a piacról való kirekesztéssel büntetik. Ha megállunk egy újságos előtt Londonban, Bécsben, vagy a mátészalkai benzinkútnál, egyazon zenebona dübög, minden címoldalon megkülönböztethetetlen nők kelletik magukat, ugyanúgy. Mi pedig egyen-farmerben, vagy egyen-menedzser öltönyben bámészkodunk előttük, géptől vett kávét iszogatunk, melynek íze az egész földkerekségen egyforma, akár a cikkek a lapokban, a regény-, vers- és festményszerűségek a könyvekben és a képtárakban. Erre gondolt a derék Batsányi János? Kitelik tőle. Egy nálánál sokkal jobb költő, Domonkos István így mérte föl a helyzetet:

„mi meghalni mindnyájan úgyis téves csatatéren koponyánkból a habverő nyele kiáll”

147