Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Patak Márta novellái

mikor megjelent, eggyel több árnyalak volt csupán a fák között. És Estike egy idő után a kertkapuban is pironkodás nélkül állta az erdész pillantását, s a férfi valahogy kimondatlanul is megérezte, hogy hű szövetségesre talált benne.

Attól fogva, hogy a szép erdészt eltemették, Estike úgy élt, mint az özvegyen maradt várkisasszony, aki az édesanyján és a kedves állatain kívül még a várnépet sem nem tűri meg maga mellett. A hátsó toronyszobából pásztázta távcsővel a szemközti hegytetőt, ahonnan délutánonként nemrég még az erdész parányi alakját követte, de hiába fürkészte az ismerős csapákat, egy árva vaddisznó se tévedt arra. Mintha megszűnt volna az élet, amerre hajdan járt, mintha az egész erdő súlyos, mély gyászba süppedt volna a szép erdész halála miatt. Estike bánatosan elmosolyodott, és visszaült a könyvéhez. Most már sejtette, mi lesz a befejezése a történetének.

A szép erdész lassan már harminc éve halott. A nagyobbik fiát ha meglátja, Estike mindig az apjára gondol. Szakasztott olyan, mint az apja volt, a tartása, a hangja, a mosolya, egész lénye, mintha visszaadta volna a sors Estikének, akit egyszer igazságtalanul elvett tőle. De Estike borongós tekintettel, tűnődve néz a fiú után, ahogy becsukódik mögötte a szemközti kertkapu. Már késő. Ami volt, az már a múlté. Az a régi lány sincs már, aki miatt a fiú édesapja a halálba menekült. O pedig megöregedett. Életébe más emberek, más történetek költöztek. Már nem a hegyoldalt pásztázza távcsövével, csak a madarakat lesi reggelente vagy késő délután. És olvas, éli más emberek életét. Aztán meséli édesanyjának, hol a madarak, hol az emberek életét, miközben sétálnak, hegynek fölfelé, Estikeggyel és Estikettővel, a két zsömleszín kutyával. Mindig sötétedés után indulnak, és Estike néni előtt mind gyakrabban jelenik meg a nagyapja alakja a szemközti ház verandáján, ahogy becsukják maguk mögött a kiskaput.

Az igazi nevét sose kérdeztem meg, magamban Estikének neveztem el a hajlott hátú lányt, aki az évek során hozzágörbült édesanyjához. Egy ideje már csak hárman jönnek, Estikettő még hűséges kísérőjük a hegyi séták során. Estike vezeti, Estike néni pedig botjára támaszkodva baktat mellettük felfelé, hallgatja Estike történetét, s időnként közbevet egy-egy kurta megjegyzést si- mogatón bársonyos, mély hangján, melyre Estike panaszos hangja felel, folytatja, ahol abbahagyta, és a kabasólymok után már a boldogságról mesél.

Kortünet a déli végeken

Artos leült a tanyája végében egy fa tövébe, és átkozta a sorsát, hogy mi a fenének él, ha egyszer nem képes már semmire. Az asszonyok már régen nem érdeklik, mikor érdekelték, akkor se töltötték ki a napjait, jobbára csak az ágyban szeretett velük hancúrozni, amíg fiatal volt, s mikor rájuk unt, ment, amerről jött, nem szerette volna egy életen keresztül hallgatni örökös nyavaly- gásukat. Ahogy visszaemlékezett, már egész fiatalon is ilyen volt: nem kedvelte a fölösleges beszédet, addig maradt egy társaságban, amíg tartott az enni- innivaló, mikor látta, hogy fogytán van, felkerekedett, eloldotta a lovát a kerítéstől, és hazaügetett.

127