Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna

göny, akkor olyan, mint a cipzár: elválaszt, de össze is köt. Még a túlparti hídfőállásokkal - Contraaquincummal és Contraflorentiával - tűzdelt római limesen, a hun, avar és magyar gyepükön, a kínai nagy falon is nyíltak kapuk, átjárók egyik oldalról a másikra. Hidak a „mi” világunkból az „ő” világukba.

Éppen ezért izgalmas hely a határ. Idegen világok pereme és találkozási pontja. Az összeütközés színtere. Tudományos szempontból a vizsgálódás legkedvezőbb területe. Ahol a folyamatok elkezdődnek. (Spanyolul frontéra, franciául frontiére. Mindkettő a latin fröns, fröntis, homlokfalból ered. És a frontariából, mely a támadó, behatolni kívánó ellenséggel szemben épített védőfalat jelentette.)

Európa az elmúlt évszázadokban sokszor volt a határok Európája. Közép- Európa ma is az. Kvázi nemzetállamok a maguk sovén üdvtanával és vágytérképeivel - ezzé lett ez a táj, az egybefüggő orosz és a német néptenger közötti, hatalmas föld. Pedig itt a Duna-tájon nincsenek igazságos határok: itt vagy el kell vetni a határokat, vagy tudomásul kell venni, hogy azok igazságtalanok. Itt ma is úgy virágzik az az ideológia, amit klasszikus nacionalizmusnak szoktunk mondani, mintha a XX. század nem is létezett volna. Sőt! A Szovjetunió a második világháború után a maga hagyományos orosz nacionalizmusának ki- terjesztésével, a szocialista országoknak a „romlott” Nyugattól történő elszigetelésével, a „barátinak” mondott országok egymás közti kapcsolatainak tönkretételével, vagyis a hermetikus elzárás, az elszigetelés brutális eszközével többet rombolt, mint az előző évszázadok együtt. Sztálin, Brezsnyev, Tito, Ceau^escu, Todor Zsivkov, Iliescu, Milosevics, Funar, Meciar... Valamiben egyek voltak, mind oroszosítani, szerbesíteni, románosítani, bulgárosítani akartak és utódaik akarnak ma is.

Állítólag határok nélkül is képtelenek vagyunk élni. Mindennek van határa, mondjuk, ha úgy érezzük, valaminek még sincs. Ha sikerül odébb tolnunk, felszámolnunk, áthágnunk egyet, nyomban új határt alkotunk. Mert határok, korlátok nélkül nem élhetünk. Hogy akkor most mi tűnnék emberinek? Milyen határok közt volna jó élnünk? Régiókról, identitásokról s azok határairól beszélnek egyre többen. És állítják, hogy határok igenis kellenek. De csakis olyanok, amik nem elszigetelnek, hanem védenek. Amiket bármikor lebonthatunk.

Lucian Boia írja egy a román történeti mitológiát, többek közt a dákó-ro- mán elméletet és a különböző immigrációs elképzeléseket boncolgató tanulmányában, hogy a kutatók egy csoportja „kiváltképp erős mitológiával övezte, s abszolút, áthatolhatatlan falnak tekintette” a Dunát. A román történettudomány legnagyobb kérdése két évszázadon át az volt, hogy vajon a románság a folyótól északra vagy délre jött létre, alakult néppé. Még egyszerűbben: az egykori Dáciában, vagyis a mai Románia, legfőképpen pedig Erdély területén alakultak-e néppé a románok? Vagy csak valamikor a XIII. század előtt, a Dunától délre, a mai Bulgária, Albánia és Macedonia hegyeiben? Tehát hogy ki vetette meg előbb a lábát Erdélyben?

A kérdés ma is él, de ma már létezik fontosabb kérdés is. Lehet-e élhető életet élni Romániában? Lehet-e emberi életet élni Erdélyben? Lehet-e magyarnak, székelynek, németnek? (Románnak?)

78