Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8.szám - Száraz Miklós György: Duna
SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY Duna MÍTOSZOK DUNÁIA - A DUNA MÍTOSZA A VÍZEN FÖL ÉS ALÁ Az ukrán esszéista, Jurij Andruhovics egy rövid írásában, melyben Közép-Eu- rópáról - nem a hajdaniról, az osztrák-magyarról, a németről, a lengyelről vagy a cári oroszról, nem a zsidóról, hanem mindezek maradékáról, vagyis a mai Közép-Európáról - ír, bevallja, hogy gyerekkora óta vonzzák a romok. Vonzza „a nyirkos rothadás, a megbonthatatlan, remegő fiziológia”, megigé- zik az „ódon falak, korhadt gerendák, porladó tárgyak”. írásában vissza-vissza- tér egy erős kép: elárvult kisfiú érkezik a folyóhoz, megáll a parton, bámulja a nagy vizet, a szigeteket, a túlpartot. „Kicsiny, szűkre szabott életében még sosem látott ilyen hatalmas vízfelületet.” Számára a hömpölygő, széles folyó egyszerre valódi és jelképes, mitologikus határ: „A folyón túí kezdődik az Újvilág. A Dunán túl fekszik Amerika, vagyis a jövő, a Dunán túl fekszik minden, ami idővel lesz (vagy nem lesz). A Duna - valójában az idő óceánja - vonzza az embert. Közeli jelenléte rengeteg mindent jelent: az időt, az öröklétet, a történelmet, a mitológiát, bennünket magunkat.” Megint itt vagyunk hát! A Duna, mely idő, öröklét, mitológia, menekülés és visszatérés, múlt és jövő. De milyen másként hangzik ez az ukrán esszéista szájából. Egy magyar Duna-utazó, aki - aki természetétől (meg talán von Haus aus) - idegenkedik a pátosztól, így a Dunát övező pátosztól is, beismeri, hogy „abban a sok zagyvaságban, föltupírozott fontoskodásban, divatos lagybatyban: van valami.” Hogy a Duna idő, öröklét, mitológia, menekülés meg minden. Emlékezés és összetartozás. Országút, mely népeket köt össze. Hogy a Duna Európa lényege, de legalábbis nélkülözhetetlen alkotórésze. „A kulturális sokszín folyékony kódja. A kontinens ütőere... Szerelemfolyó. A népeket összekötő béklyó.” Az ukrán esszéista meg csak ül (él) a romokon (ő nem utazik, mert nem csak hogy nem utazó, hanem nyomatékosan ő a nem utazó), gubbaszt a falvak és városok romjai közt, a táj romjaiban, romos folyók partjainál, felhők omladékai alatt, nyelvek és népek feledésre ítélt, gyo- mos romkertjében. Vissza-visszatér a Duna partján ácsingózó kisfiú képéhez, és lábjegyzetben elmeséli nekünk, hogy az ukrán néphagyományban a Duna nem feltétlenül a mi Dunánkat jelenti, hanem általában a folyót, s hogy számos nagy folyó neve, így a Dnyeperé, Dnyeszteré és a Doné is, a Dunáéval közös, talán kelta tőből ered, ami egyszerűen folyót, mások szerint „mozgó vizet” jelent. A „nagy, fényes folyam-ős”, suttogja áhítatosan Jókai. A romantikus írónak a Duna mítosz és jelkép. A nemzet, a haza jelképe. A Duna fonalán az ország: Dévénytől a Vaskapuig. A komáromi születésű Jókainak mindez nemcsak eszme, hanem kézzelfogható valóság is, hiszen gyerekkorában ott lesi a komáromi kikötőben a csigás orrú bajai bárkákat, a hatalmas gabonás uszályokat, a 68
