Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Alexa Károly: Leltár? Rovancsolás? Felszámolás

végre és kétszer négy éves szerény kísérlet után: a nemzet érdekképviseletét? Ama bizonyos „Contrat social” értelmében. Mi lesz velünk? - kérdezik ők, arcukon festett vérzés.

Mi a magyar ma?

Fel merjük-e tenni ma nyílt szóval a kétszáz éve állandóan fel-felsóhajtott kérdést? Magyar nemzetnek mondhatja-e magát a magyar társadalom, s annak láthatja-e ezt a populációt a nem feltédenül rokonszenvező idegen? Es most ne hivatkozzunk a borúlátó, melankolikus és mégis bizakodó lelkű nagyjainkra a XIX. és XX. századból. Ismerjük Berzsenyi és Vörösmarty véleményét, látjuk magunk előtt az „utolsó magyar” rémképével viaskodó Aranyt és Jókait, Adyt és Krúdyt. Majd Juhász Ferencet és Sütő Andrást. De soha a kérdés nem volt annyira nyomasztóan aktuális „békeidőben”, mint ma.

És soha nem jutnánk végére akkor sem, ha a romlásnak csak a felszíni, a jelenségszintű államéleti tényeit sorolnánk. Az ország gazdasági gyarmatosítása, a nemzetgazdaság kiszolgáltatottsága a tőke, az energia és a termelési eszközök terén, az állami tulajdon zömének eltüntetése, elrablása, átjátszása, a mind megoldhatatlanabb mértékű pauperizáció, a politikai elit végzetes megosztottsága és mind rosszabb szellemi-morális minősége, a közerkölcs és közmentalitás mind regulázatlanabb állapota, a folyamatos vallás- és egyházellenesség a legváltozatosabb ötletek „mentén”, az ország nemzeti szempontjai iránti szinte teljes ideológiai közöny, azoknak az erőknek a mind stabilabb politikai és médiafölénye, amelyeknek a nemzettudat sorvasztása a létérdeke, a parlamenti választások többségében a rendszerváltozás előtti politikai erők (és utódaik) restaurációja - demokratikus közakaratból..., A nyelvromlást kísérő teljes érdektelenség, a hagyományos nemzeti értékek, szimbólumok, szokások mind nyilvánvalóbb megvetése, a szakmai irányzattá emelt „deheroizálás” új kultusza (a történelemben, az irodalomtudományban, az akciózó, „intermediális” képzőművészetben, a játékfilmgyártásban), az „alternativitás” varázsszavával érvelni a „szűk nemzeti kulturális piac” - hamis- képzetével szemben, a honvédelem totális leépítése, gálád manipulációk a közrend biztosításának szféráiban, az egészségügy kezelésében az állam elmondhatatlan felelőtlensége, galádsága, társadalmi csoportok permanens egymás ellen uszítása, a nemzeti büszkeség alkalmainak - sport, évfordulók - folyamatos semmibe vétele, állami finanszírozású történelmi, nyelvészeti, kritikai, irodalomtörténeti és pedagógiai programok működtetése a „posztmodern” értékviszonylagosság, türelmetlenség és értékszkepszis jegyében, a nemzeti érdekek fontosságát mint államvezetési ideológiát valló ellenzéki politikusok és politizálás lassú, de ma már mind feltűnőbb erodálása (tizenegy év kisebbségben elviselhetetlenül hosszú ilyen körülmények között), és..., és..., és... A nemzet eltűnőben mint értelmezői közösség - az „individuumok Európája” hazug és vállaltan nem magyar irányelvével szemben.

Ha mindezt egyetlen „halmaz” elemeiként szemléljük és minősítjük, előttünk a torzkép - nem torzított, hanem eltorzult látvány -, ami az „íme, a magyar” címkét kaphatná. De — fokozzuk, ha még lehet, és nem lehet, de kell...- a legtöbben, akik a nemzettudat sorvadásán búsonganak és átkozódódnak,

58