Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme

főleg nem életalakítási programot. A Kádár-kor valami definiálhatatlan és csak esetleírásokkal jellemezhető elegyét hozta létre a kulturális fogyasztás és a társadalmi viselkedés terén annak, ami a legrosszabb értelemben vett ’proli’ és a legízléstelenebül ‘dzsentri’.”'6

A társadalom és az állam — az életvilág és a rendszer - viszonyában tartóssá váló (évtizedekig elhúzódó) széthangolódás mindkét szféra roncsolódásához vezetett, mivel azonban á külső (globális) hatalmi viszonyok harapófogó szerűen összezárták azokat, a roncsolódás látható tünetei csak késleltetetten, a hatalmi környezet átrendeződése után jelenhettek meg. Az átalakulás tétje nem az volt, hogy a társadalom létre tud-e hozni egy a maga különös hagyományainak megfelelő (’harmadik utas’) politikai struktúrát, hanem hogy az adott és változtathatatlan rendszeralternatívát képes-e autonóm módon a maga szükségleteihez igazítani. Ebben a ’kegyelmi pillanatban’ jutott történelmi szerephez a Kádár-rendszerben szocializálódott félpolgárság, s ennek a történelmi esélynek az eljátszásával bizonyította be a vezető szerepre való tökéletes alkalmatlanságát. S miután a rendszeralternatíva adaptálásában — felpolgári kiváltságainak megmentése, netán gyarapítása reményében — mindössze az új hatalmi érdekeket szolgáló őrző-védő feladatok ellátására vállalkozott, helyesebb, ha nem is rendszerváltásról, illetve rendszerváltoztatásról, csupán rendszercseréről beszélünk. Míg a ’váltás’, a ’változtatás’ szavaink ugyanis egy autonóm szubjektum aktivitására utalnak, a ’ csere’ pontosabban fejezi az új szereplők: a globalista érdekcsoportok és a szóhoz jutó magyar félpolgárság közötti politikai interakció alku-jellegét.

Nagy árat kellett fizetnie a magyar félpolgárnak, hogy megtanulja: jó alkut kötni csak a polgárnak van esélye. Annak, aki úgy képes a maga ügyében egyezkedni, hogy azzal közössége érdekét is képviseli.

Hogy a két évtizede kezdődött változások nem az eredeti forgatókönyv szerint alakultak, annak azonban éppen a kulisszák mögé terelt vesztes, csalódott polgár számára lehet két hasznosítható tanulsága. Az egyik az, hogy veresége nem végzetes, s nem is olyan súlyos, miként azt ’a ’bukása’ miatti kábulatában gondolta. Mert nem a hatalomból esett ki, hiszen annak egy pillanatig sem volt részese. A tényleges hatalom - miként a rendszerváltozás előtt, azt követően is - kívül volt, kívül van azon a játéktéren, amelyben a magyar politika eseményei zajlanak. Nem ez a tény az, amin változtatni lehet; de igenis formálható az a rendszer, amelynek minőségén mindennapi életünk biztonsága, boldogulásunk lehetősége múlik. A másik tanulság: nincs szükségszerűen egyenes arányú összefüggés az értelmiség politikai szerepvállalásának ’nagyságrendje’ és polgári eszményeinek hatásfoka között. Azok az értékek, amelyeket neveltetése, hivatása, szakmája, meggyőződései, identitás- tudata sugallatára képvisel, a leghatékonyabban nem azokon a kommunikációs csatornákon juthatnak célba, amiket a politikai szerep kínál. Hanem’ milyen csatornákon? A válasz külön tanulmányt kíván.

(Szentistvántelep, 2009. február - március)

30