Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 4. szám - Kulin Ferenc: A 'polgárosulás' érelme
mutat, amelyik ehhez a táradalomhoz tartozik, de mégsem szervülhet bele, éppen azért nem, mert ez a társadalom homogén és egységes. A sajátos differenciálódás a hatalmi irányítással történő gazdasági reform során válik láthatóvá, ill. következik be, ugyanennek a hatalmi irányításnak megfelelően azonban továbbra is homogén és egységes marad a társadalom szerveződése és képe. így ellenáll a differenciálódásnak. Ezért a differenciálódás nem integrálódással, hanem hasadással jár együtt: a totális társadalom ’második társadalomként’ taszítja el magától a differenciálódásnak azokat a teljesítményeit és eredményeit, amelyeket ugyanaz az irányítás kezdeményez, amelyik őt magát fenntartja, önmagát pedig az ’első társadalom’ pozíciójában láttatja a maga eltaszító aktusának eredményeként. Szervülés helyett hasadás tendenciája által körvonalazódik a második társadalom, az első negatívumaként.” (...) 2000-ből visszatekintve megállapítható, hogy ennek a ’hasadás’-nak fokozódása vezetett 1989/90-ben a rendszervált(oztat)áshoz, amikor a Létet betöltő I latalom - előre nem látott módon — nagyon meggyengült: az addigi második társadalom az addigi első társadalom fölé kerekedett, de az addigi első társadalom a ’poszt-kommunisták’ szervezeteiben tartotta tovább magát.28 Pethő Bertalan nem használja sem a ’polgárosulás’ sem a ’félpolgár’ kifejezéseket, de ugyanarról a folyamatról beszél, amelynek szociológiai eredményét Teliér Gyula a Kádár-rendszer „egyértelműen pozitív örökségének” tartja. Nemcsak azért idéztem ilyen terjedelemben Pethő szövegét, hogy egy újabb hivatkozással erősítsem fentebb kifejtett álláspontomat, hanem elsősorban azért, mert az a ’félpolgári’ társadalomfejlődésnek egy annál mélyebben rejlő és távolabbi következményeket magában hordó deformáltságára is figyelmeztet, mint aminőt a magyar irodalom és a két világháború közötti társadalomtudomány kapitalizmus-kritikája felmutatott. Mégpedig nem azért, mert klasszikusaink nem látták volna világosan saját koruk súlyos fogyatékosságait, hanem mert a magyar polgárosulás szervetlensége sem a Tiszák, sem Horthy regnálásának idején nem volt még okolható olyan végzetes fejleményekért, mint a rendszerváltozásba fulladó kádári konszolidáció évtizediben. Igaz, sem a felülről sem az alulról beindult polgárosulás nem teremtett olyan - a maga ’ontológiai státusával’, nemzeti felelősségével tisztában lévő, s azt gyakorolni képes - középosztályt, amelyik egy kedvező pillanatban alkalmassá válhatott volna a politikai hatalom gyakorlására, de éppen e pillanat elmaradása óvta meg a készületlen magyar polgárt attól, hogy a nemzeti balsors morális terhét magára vegye. Kudarca, tragédiája a saját kudarca és saját tragédiája volt, s - miután nem a hatalomban érte végzete - ’csak’ végzetes mulasztásairól s nem vétkes tetteiről kell számot adnia. A puha diktatúra ’félpolgárának’ karrierje - éppen azért, mert hatalomra jutott - osztályősének tragikus sorsával szemben abszurd véget ért. Arra szocializálódott, hogy kívül legyen a rendszeren (a pártállami apparátuson polgárként akkor is kívül, ha egziszetneiális érdekeivel, skizofrén identitástudatával ahhoz kötődik), távol a hatalomtól (ha netán fél lábbal az apparátusban volt is, akkor tudta csak igazán, mennyire távol!), s mindig tudta: csak akkor őrizheti meg kiváltságait, ha a rendszertől és a társadalomtól sikerül egyenlő távolságot tartania. Mert ha az utóbbihoz közelít, az apparátus semmisíti meg, ha ahhoz 16
