Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 3. szám - Száraz Miklós György: Duna

Álmok és romok Dunája

A kínaiak úgy tartják, a folyók és a hegyek változhatnak, de az ember soha nem változik. Lehet valami a régi mondásban. A sigmaringeni hídon Céline és Magris bámulják a vizet, arról képzelegnek, hogy a dühös folyó elmossa az ember nyomát, iszapjával jótékonyan befedi létezése emlékét is. Az első világháborút követő évek valamelyikén a Pécsett hadapródiskoláskodó, majd Budapesten, a Ludoviceumban tanuló horvát Miroslav Krleza a naiv festő, Krsto Hegedusic Aroíz című képének ürügyén vetít elénk hasonló pokoli látomást. Az iszapos, szomorú Dráva túlpartján nyárfák, ’magyar ciprusok’ sorakoznak, a bánatos vizeken hullák sodródnak, szappanreklámokkal teleragasztott zöld boltajtót, cégtáblákat, döglött madártetemeket, bűzös rongyokat ragad magával a víz. A festő sorsa, és az íróé is, nem más, mint hogy a megre- gulázhatatlan, zavaros „folyót”, az emberi létezést figyelje, mely sáros áradatként hömpölyög, roncsokat és disznótetemeket forgat, bugyborogtat. Infernális látomás ez, mintha Breughel vagy Bosch valamelyik képe elevenedne meg, pedig a festő a jelenről, saját kotának pokoli valóságáról regél. A folyó nemcsak Európában, de az Újvilágban is ugyanazt az érzést, a múlandóság, a széthullás örökkön zajló, meg nem torpanó folyamatát idézi. Jack Kerouac az algiersi rév kompjának karfájára könyökölve kel át a Mississippin, s tekergő társaival együtt bámulja a „vizek barna atyját”, amint előhömpölyög Amerika közepéből, egyszerre sodorva Montana szálfáit, Dakota sarát és Iowa hulladékát „és amit csak beleöntöttek a Háromágú Villa óta, ahol a víz titka jégben foganik”.

Egy másik híres regényben a folyó, a hömpölygő víztömeg az emberi élet jelképévé lesz. A spanyol Rafael Sánchez Ferlosio 1955-ben írt regénye - a Jarama -, melyet számtalan nyelvre fordítottak le, a Madrid közelében kanyargó Jarama folyóról kapta címét. A pásztor úgy beszél a könyvben a folyóról, mintha Krsto Hegedusic képét írná le: „Márciusban egyszer csak fogja magát, és elindul, és forrásnak indul benne a vér, bőszen zubogva, mint húslevessel a fazék, tépáz bokrot fát, aztán sodorja szökellve, pörögve az árral, megy vele gerenda, szálfa, döglött állat, kutya, macska, nyúl, a hasuk akkorára felfújódva, mint a luftballon, visz ez birkát, de még marhát is, ahol megunja a hátán cipelni, azon helyt kiveti, ott hagyja, hadd bűzölögjön, takarítsa el, aki akarja.”

A Mahábhárata befejező sorai is a folyóról regélnek. A szent, isteni Gangesz csillogó vize áthömpölyög a Három Világon, Mennyen, Földön és az Alvilágon, tisztító hullámai elmossák a benne alámerülő ember (Judhisthira ) lényének halandó részeit, hogy a halhatatlanság fényében tündökölve emelkedjék ki a habokból. Különben a valaha írt egyik legkitűnőbb amerikai regény, a Hűek’ Finn nagy folyója sem csak víz, hanem jelkép is, a szabadság megtestesülése, menekülő csavargók Bakonya és Párizsa. A hömpölygő folyam a rabszolgaság elől menekülő fekete bőrű Jimnek és (a rendezettnek mondott - valójában hazug és embertelen - társadalomba beilleszkedni képtelen) Hucknak nem más, mint Kerouac „országútja”. Éppúgy nem valahonnan valahová vezet, hanem az életen vág keresztül.

95