Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - Száraz Miklós György: Duna

Mauthausen táborparancsnoka tizennyolcadik születésnapjára pisztolyt ajándékozott fiának. Figyelmes szeretetének jelképét a táborban nyújtotta át. Pimasz, sőt frivol kíváncsiság emészt, vajon miképpen illendő átnyújtani az ilyen ajándékot? Díszes csomagolópapír? Masli, selyemszalag? És hogyan illendő fogadni azt? Szabad-e türelmetlenül felszakítani, kíváncsiságtól remegő kézzel feltépni a papírt? Hogy aztán ledurrogtassuk a kőbánya sziklaperemén felsorakoztatott, mintegy harminc táborlakót.

A Duna egyik (talán a legjobb) magyar krónikása (különben szenvedelmes bélyeggyűjtő) találta a következő gyöngyöt (alá sem kellett merülnie érte a mélybe, egy 1936-ban, gyalogtúrázóknak kiadott könyvben bukkant rá): „Mauthausen a kőbányáinak köszönheti hírnevét”. A krónikás szenvtelenül csak ennyit fűz hozzá: „Az állítás igaz.” Akár maga a víz, úgy csurognak, zubognak, bugyognak elő a hangok az osztrák-magyar és cseh-cigány Joe Zawinul hangszeréből. Az Amerikában egy időben Joe Vienna, vagyis Bécsi Joe néven ismert billentyűs - aki a szaxofonvirtuóz Adderley Cannonball csapatában, és Miles Davis lemezein is játszott - az 1990-es évek derekán jelentette meg a Stories Of The Danube című szimfóniáját, mely tulajdonképpen egy végtelen improvizáció. Mauthausen című művében - melynek premierjét 2000-ben, az egykori koncentrációs táborban területén tartották - a holokauszt áldozatainak állít emléket.

Grein alatt összeszűkül a meder, a Duna egykor hírhedten csónaktörő vizére érkeztünk. Három sziklás, zátonyos szakasz - a Schwall, a Strudel és a Wirbel — következett egymás után. Ár, forgatag, örvény, sodrás. A pokol torka volt ez valaha, 1854-ben a Ferenc József császárt és bajor menyasszonyát, Erzsébetet szállító gőzhajó is balesetet szenvedett itt. Ma már Grein pokla megszűnt, a zátonyok és szirtek fölött magasra felduzzasztva hömpölyög a folyó. A Duna vízi poklával szemközt, Dornachban lakott évekig egy majdnem őrült dudás, a háborgó, helyét nem lelő pokoljáró svéd: August Strindberg. „An der schönen blauen Donau” — árad Strauss keringője. Amikor a zeneszerző fejében megszületett a dallam, biztosan nem ez a Duna, nem a Struden pokla, a Greini-szoros képe lebegett a komponista előtt. Ez a feketén kavargó, szurokként fortyogó haragos víz inkább illett a nőgyűlölő, már-már megbomló elméjű író ihletéhez. Hamvas Béla írja Silentiumában, hogy az „embert a sötét éjszaka akkor éri el, ha az Ur keze feléje nyúl és megérinti, hogy kiemelje. Az érintés rettenetes. Az ember nyög és fúj és fogát vicsorgatja, reszket és fél és fél és fél és az őrületszerű megzavarodásban egyre jobban elmerül.” Strindberg, állítja Hamvas, Inferno-korszakában átélte ezt, és a sötét éjszakából meggazdagodva lépett ki.

Melk. Immáron Alsó-Ausztriában vagyunk. Innen Kremsig húzódik a Wachau, az osztrák Duna legszebb része. Poros oklevelekben maradt fenn a táj elnevezése. Wachau, Uuahouua, Wahowa. A szófejtők számtalan magyarázattal traktálnak: Wachta, azaz várta, mert a hunok-avarok-magyarok támadásait ügyelő őrök táboroztak hajdanán erre; wahen, azaz befogni, halászkodni; Wag vagy Wah, vagyis hullám; wachen, védeni, őrizni. Tessék, kérem! Válogathat kiki kedvére.

Bécsnél véget ér a „gazdag”, s innen kezdődik a „szegény Duna”. Bécs a Nyugat pereme. Innen kezdve az itáliai germanista Duna-utazó nem lát.

95