Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 1. szám - Alexa Károly: A betyár

mi Arany Toldija „Bujdosott vadonban, Vértesen, Bakonyban”, az ugyancsak „részekbeli” Adynak Bakony a világvárosi Párizs magyar metonímiája, és több mint fél évszázad múlva a vajdasági Sziveri János, ha tagadólag is, újra leírja ezt a helynevet Próféciák című versében: „nem Párizs, sem Bakony: /vér és takony”. A Bakony tehát egyszerre földrajzi név és mítosz. A Bakony a pogányok (a „pogányság”) búvóhelye Szent István óta. „S azóta ebbó'l a szóból a magyar fuggetlenségvágyat érez ki: az uralommal való szembeszállást, forradalmi szellemet és lázadást”; a Bakony „a mítosz szerint őserdő, inhumánus, pogány, sötét, rejtélyes rengeteg, leselkedő veszélyekkel, váratlan vadságokkal” - így Hamvas Béla, aki szerint valamennyi szegénylegény közt Sobri a legnagyobb: „mitológiai hős”, „Sobri Jóskából lehet a Bakonyt a legjobban megérteni”.

Sobri Jóska és a Bakony - csupa titok és titokzatosság. Ki volt Sobri? Ügy lehet, soha nem fogjuk megtudni. Emlegetik úgy, mint Goethénél is megforduló írástudót, lovagregények főszereplőjét, meg úgy is — Eötvös Károly kutakodásai nyomán -, mint egy Pap József nevezetű Vas megyei figurát, aki egyszerű disznótolvajként kezdte pályafutását, s aki majd a lápafői erdőben végzi puskaropogás közepette. Gyanúba fogtak nem egy dunántúli bárót, grófot, délceg és rejtélyeskedő úrifiút. Krúdy elhíresült öreganyja, a Nyírből Várpalotára, a bakonyi szelek útjában húzódó Radics Mária „kettőről” is tud: az egyik „az a sváb suszterlegény, az a vízfejű, tudatlan, mosdatlan, kékgatyás, szalmás betyár, aki kanászok között vagy lóistállókban bujkált egész életében”, a másik Sobri, „az igazi Sobri, aki sohase került pandúrkézre, mert hisz a pandúrok azt maguk sem akarták..., nem tapadt kezéhez vér, mert a betyároskodást, csak passzióból űzte...” Jókai Fatia Negrájának képlete - betyár és úr egy személyben -, irodalom és népi legendárium. (Ennek a két figurának, a betyárnak és az úrnak az „egybeötvözésével” alakítja ki XIX. századi népies ihletésű irodalmunk az egyik legmarkánsabb nemzetjellemtani képletét. Jókai Egy magyar nábobjánzk „pünkösdi királya” a legismertebb - noha némileg ironikus - példa: „... nem tudom ám én, hogyan kell magamat viselnem, hogy úrnak nézzenek” - így aggodalmaskodik a paraszti sorból időlegesen az urak közé keveredő csikós. Ám a patrónus válasza megnyugtatja: „Légy mentül nagyobb betyár, annál nagyobb úrnak fognak tartani.. .’’Jókai vette az alakot Eötvös Károlyról, aki sokat mesél- getett a nagy mesemondónak, vagy fordítva, vagy talán ez is, az is megtörtént, ki tudja, de a valahai „veszprémi fiskus” is ezt mondja, s éppen amikor egy Sobrinak vélt, a parlagról felkeveredő nemes úrfiról beszél, aki szintén tart az úri társaságtól. „Soha se törd ezen a fejed. Te csak viseld magad úgy, ahogy bojtár korodban szoktad megad a csárdában, senki sem veszi észre rajtad, hogy nem vagy igazi úr!”) A veszprémi Cholnoky Viktor novellájának Rituperje is ennek a romantikus személyiség kettőződésének a modern, századfordulós példája: valaki egyszerre csendbiztos és betyár, önmagát üldözi, és önmaga elől menekül. Mindenesetre még egy körözőlevél szerint sem mondható Sobri valami bangó parasztnak: „magas, sudár termetű, vállbán, csípőben széles, fehér kisasszonyos, különben barnás képű, fekete nyírott hajú, kifelé álló, kis fekete bajuszú...” Csárdásmenyecske a szeretője a nóták szerint, avagy talán a börtönőr asszonya: „Porkolábné pogácsája / Táncot rúgott a konyhába. / Hová, hová szép pogácsa? / Sobri Jóska szűrujjába.”

6