Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 2. szám - Miklya Zsolt: Vízorgona

M I KLYA ZSOLT

Vízorgona

27

„azt mondod: mehet...” uzbence

Azt mondod: mehet. E rövid, gyors ütem ma gyorsabb, mint a táltos gondolat.

Egy mehettel tűnik el az életem a szájtok között, mint búvópatak.

Egy mehettel hívhatom azt is elő, amiért hozzád hiába megyek, mert hogy keletkezik-e még térerő két ember között, nem tudom. Lehet.

És hiába, ki nem próbálhatom, hogy hány mehettel ütök egy legyet, mert bloggá vált a légy az oldalon, s mosolyjelet zümmög, pedig mosolyszünet van. Mehettel hogy tudsz újraélni engem? Téged ki tanított félni?

Engem, téged ki tanított félni?

Hány nőtől függtél, míg ölre vett, s ölre mentél volna értük bátran, férfimód, ha nem maradtál volna félretett.

A félretételt mindenki megsínyli, mindegy, hogy újszülött vagy felnőtt vagy öreg, a félre pedig ott kezdődik mindig, hogy két fél között egyszer csak kihagy. Mi is? A rezonanciának nevezett? Lehet. Ezt jobban tudják nálunk a nagyok. A bölcsek. Fontosak.

De fontoskodni nem akarok, hát elmondom még, kihagy néha, félrever, míg magára eszmél félretett szívem.

Míg magára eszmél félretett szívem, már elkövette, amit nem szabad, így jár mind, akin a Sztavrogin-köpeny unalmában is kertekre hasad.

Nem testvértankok indulnak föl értem, csak lepketársaim sok tűhegye szúr csigolyáról csigolyára s térden, és nem kérdezi, kell-e, kellek-e.

Még felragyog a tűzött szárnyakon az alkalmazkodás szép hímpora,