Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 2. szám - Kós Károly-Zalán Tibor: Az ország, az építő
2. kép (Palota Esztergomban. A beteg Géza nyugovó pádon hever. A fejénél szolgagyerek áll.) RADLA: (jön.) Dicsértessék. GÉZA: Apát úr? RADLA: Ma nem hordanak követ a szekerek, Nagyuram. GÉZA: Tudhatnád, gabonát fuvarozunk. RADLA: Hétfőn pedig megáll a templom munkája. 6 ZOÉ: Pogány vagy te, Csanád úr. CSANAD: Én-e? Olyan szakállas, süveges görög pap csorgatta a fejemre a megszentelt vizet, hogy már igazabb keresztény nem lehetnék. ZOÉ: Hát templomba jársz-e? CSANAD: Én a magyar vezér hadnagya vagyok, Asszonyom. Pusztán élek, sátorban hálok. Marosvárban a te mátkád, Ajtony vezér monostort rakatott a görög barátoknak, s a te urad, Iréné úrnő, püspököt hizlal magának erdőelvi Éehérvárában. De mi dolga lehet a pusztán a papnak: S ki bolond épít templomot a pusztán? És ki bolond hajtja a pusztai népet a keresztvíz alá? ZOÉ: Csak pogány vagy te mégis. (Irénéhez) Bemennék a palotába, elborzaszt ez az ember. IRÉNÉ: Menj csak! Majd megyünk mi is. CSANAD: Én veled, asszonyom, tovább borzasztani téged. Szereti azt az asszonyi lélek, ha borzasztják kicsinykét. ZOÉ: Mit nem engedsz magadnak... (Kacéron felnevet, Csamddal el.) IRÉNÉ: Megnézném az épülő templomot. ISTVÁN: Görög kőmívesek építik, hazádbeliek. Szeretem nézni őket, mert értik a mesterségüket. Kevés szóval dolgoznak, s minden kő, amit megfaragnak, éppen a maga helyére kerül. IRÉNÉ: Mit nézhetsz rajtuk? Szereted őket? ISTVÁN: Nem tudom. Idegenek. Akit nem ösmerek, azt nem is szerethetem. IRÉNÉ: Én is idegen vagyok. ISTVÁN: Hites asszonya vagy Gyula vajdának, az én atyámfiának. IRÉNÉ: Mégis idegen. Itt mások a gondok, és másfelé van az igyekezet. Érzem, tisztább, hidegebb ez a levegő, keményebb és élesebb a szél, a szem messzebb lát el, mint nálunk. A bizánci kertekben megszorul a levegő és fűszeresen kábító... ISTVÁN: Mint ez a bíborszínű, illatos bor, amit adtál, amiből mégiscsak ittam, amitől meg is szédült a fejem. A mi borunkat német földről hozzák le a hajók a Dunán, és az még soha meg nem szédített. Attól a világos színű, savanykás vinkótól csak olyankor lett melegem, ha hideg télben édesanyám felforralta és szegfűszeget, mézet, meg törött borsot kevert bele...
