Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Ódor László: Halat vagy hálót és halászni tudást?
rendőrök, kézművesek, politikusok s ki tudja még hány szakma és érdeklődés- mint a „polgári világ - képviselői -, nem leplezett svájci érdek volt, hogy a támogatás 85%-ban jusson vissza Svájcba. Tehát a svájci panziók, szállodák, intézmények javára folyjon a pénz. Ezért lett az Umdenken (ez is magyarul nem létező fogalom: a gondolkozás rendjének az átformálása) helyszíne inkább Svájc, s csak kisebb részben Magyarország. így - nagy előny volt - az értékváltást a magyarság szerencsésebbjei svájci autentikus környezetben tanulták meg. Rendőrtisztek hetekig kollégáikkal együtt, a lakásukban laktak például. Hogy meglássák, megtanulják a teljes sváj- ciságot. (A magyar rendőrautókon olvasható szolgálunk és védünk a svájci szlogen fordítása. Eleinte a rendőrautókat is adták hozzá, hogy legyen hova írni a Svájctól átvett bölcsességet). A polgármesterek a települések irodáiban ültek és tanultak. A bankokban, az adóhivatalban, a kézművesek műhelyeiben, a parasztudvarokon is a „tanulóink”. A svájci társadalmiasultság így kezdett megjelenni idehaza - a magyar közéletben. Ez a segítés legjobb formája, a hálóhasználat tanulása. In situ. A helyszínen. 5.4. Hogy nem eléggé? Hogy nem váltunk eléggé svájcivá idehaza? (Amire ők úgyis, szemérmesen mindig figyelmeztetnek: magunk lehetősége, kedve, módja szerint vegyük át az ő vívmányaikat.) Ezen kívül valószínűleg azért sem lettünk eléggé svájciak, mert idő kell ahhoz, hogy a változások megérjenek az emberben, hát még inkább egy társadalomban. Mint a hordókban a most belekerült must, vagy az a szerelem, amely unokánk szívébe éppen csak az elmúlt nyáron nyilallt bele, egy új, eddig ismeretlen lófarkas kislány láttán. Az igazi segély messzire tekint. Az ajándék hal nyomban ehető, a háló és a vele való bánni tudás időt igényel, hát még az, hogy a bevetett horogra hal kerüljön! Ahhoz szerencse is kell... 6. A magyar átalakulásban - ahogy az előadás elején kikotyogtam - szerintem rontóan sok hal került a magyar asztalokra s szájakba. Támogatásnak álcázott hitelek, ránktukmált, másutt már hasznavehetetlen tárgyak. Túl sok halat is kaptunk, túl sok sült halat - nem is olyan titkos megrontóinktól, a látszatot őrizni akaró hitelfelvevőktől. Sokan elhitték bizonyára, hogy be se kell dobni azt a horgot a damil végén, amit a külvilágiaktól kaptunk, s fel sem kell használnunk azt a halászni tudást, amelyre az elmúlt húsz esztendőben azért csak- csak, öntudatos magyar barátaim, szert tettünk: egyenként s - kevésbé ugyan, de - közösen is! Ezzel együtt megmaradt a közösségtől érkező támogatás igénye. Akik halat fogni nem tudnak, de a halfogás művészetét elutasították és elutasítják, elvárják, hogy helyettük és értük jót álljon a közösség. Megszokták — ez a magyar osztalgia, amire szavunk ugyan nincs, de a jelenség a nyakunkon van, egyre nagyobb teher gyanánt: halat álmodni háló helyett. 110
