Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 11-12. szám - Zalán Tibor: A horgász nem halászik
Ernest Hemingway író és rum-nyakaló vadász és harctéri tudósító Nobel-dí- jas regényéről van szó, az öreg halász és a tenger címűről. Eléggé ismert mű, és sajnos, eléggé így ismert mű. A történet meséje mindenkinek megvan, vagy a könyv okán, vagy Spencer Tracy százhúsz perces fekete-fehér vászon-vergődése révén. Santiago, a Könyvmolyképző Kiadó - mert ilyen is van ám - drága, de szép kiadásának hátulján kubai halászként fölemlített férfi, másfajta ismertségben az öreg halász, egyelőre tenger nélkül, nyolcvannégy napi halatlanság, tengeri nyeretlenség után, ismét vízre száll, s kifogja az óriási mariint... (A mariin az egy nagy hal, így nagy halban is óriási marlinról van esetünkben szó.) Es itt álljunk meg egy kicsit! Hogy is van ez? Idézem a 2008-ban, Szegeden megjelent könyv 20. illetve 27. oldalának néhány gyönyörű passzusát - melyekre, azért, Nobel-díjat mégsem adnék senkinek. A fiútól két friss tonhalat kapott, vagyis albacorét, ezek a két legmélyebb horogról lógtak lefelé, mint a mérőón súlya, a ?násik két horogra pedig azt a nagy, kék csempészhalat és sárga jancsihalat akasztotta, amiket már előbb is használt csaléteknek,- még jó állapotban voltak, és a remek szardíniák különben is jó szagot és vonzóerőt kölcsönöztek nekik. A jókora, ceruzavastagságú zsinórok mind rá voltak csava- rintva egy-egy zöld fadarabra, amely rögtön lebukott a víz alá, mihelyt valami megrántotta vagy megérintette a horgot, s mindegyik zsinórhoz volt még két, negyven öl hosszú tartalék orsó, amelyeket hozzá lehetett erősíteni a többi tartalék orsóhoz, úgyhogy a halnak utána lehetett engedni, ha kellett, akár háromszáz öl zsinórt is. Most hát a halász figyelte a kis csónak mellett úszó három fadarabot, hogy merülnek-e, s lassan evezgetett, ügyelve, hogy a zsinórok mindig függőlegesen lógjanak, és a horgok megtartsák megfelelő mélységüket a vízben. Már egészen-kivilágosodott, a nap is mindjárt felkel. [...] Ahogy szemmel tartotta a zsinórjait, éppen ebben a pillanatban vette észre, hogy az egyiknek erősen elmerült a zöld fadarabja.- Ügy van - mondta. - Ügy van. - S azzal bevonta az evezőit, csöndesen, hogy ne koppanjanak oda a csónakhoz. A zsinór után nyúlt, és óvatosan megfogta jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával. Nem érezte, fogy megfeszült volna, vagy hogy súly húzná lefelé. Gyöngéden tartotta a zsinórt. Újra megrándul. Ezúttal tétován, próbálkozva, nem erős, súlyos mozdulattal. Santiago pontosan tudta, hogy mi történik. Százölnyi mélyen lent a tengerben egy mariin eszegette le a horog hegyéről és kampójáról a szardíniákat, ahol a kézzel kovácsolt vashorog kiáll a kis tonhal fejéből. Az öreg halász finoman, puhán fogta a zsinórt, s a bal kezével óvatosan leoldotta a fadarabról. Most már utánaeresztheti az ujjai közt, úgy, hogy a hal ne érezzen semmi feszítést, szorítást. „Nagy hal lehet - gondolta -, ilyen messze kint a tengeren, és ebben a hónapban, nagyon nagynak kell lennie. Harapjál, halacskám. Eszegesd őket. Csak tessék, falatozzál. Frissek, finomak, te pedig hatszáz láb mélységben fagyoskodsz a sötét, hideg vízben. Fordulj egyet, aztán gyere vissza, és eszegesd őket. ” Erezte a könnyű, gyöngéd feszülést a zsinóron, aztán egy erélyesebb húzást, amikor az egyik szardínia feje nyilván nem akart mindjárt leszakadni a horogról. Aztán megszűnt minden. ” Gondoljuk csak végig! Horog, csalihal, zsinór, zöld fadarab, mint kapásjelző - kísértetiesen olyan, mintha horgásznék a mi Santiagónk. Nem pedig halászna. Hogy is mondja a nóta? „Hej, halászok, halászok, mit fogott a hálótok?” 92
