Életünk, 2009 (47. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 11-12. szám - Gróh Gáspár: Fekete lángolás

gát, ha a költőt el is éri a sokszor szennyes áradat. De az indulatok, szenvedélyek, érzések, amelyek mindennapok tragikuma nyomán kavarognak, valamiféle feloldást nyerhetnek a költészetben, igaz, fájdalmuk enyhülve is eleven. Ez a fájdalom épül az elégiákba, és elválaszthatatlanul hozzátartozik a Csoóri-ver- sek világához: az alaptónus, amin tárgyi-képi elemeik kirajzolódnak. „Elet és halál együtt mérendő” - írta Ady, a létezés pólusait egymás mellé állítva. A fájdalom és az öröm is így tartoznak össze. A Csoóri-verseknek is elengedhetetlen része sötétség és világosság, az élethez tartozó rútság és szépség összekapcsolása. A pusztulás-tudattal szembesített élet és életöröm kerül egységbe — ez adja versei feszültségét, és a feszültség oldásaként a kettő egyensúlyba kerül. A tragikum ellentételezése most is leginkább a létezés időtlen szépségének, a természet kínálta kozmikus élménynek fölmutatása. Úgy jelennek meg verseiben a táj, a hegyek és rétek, a virágok, kertek motívumai, mint a természeti szépre különös érzékenységgel figyelő keleti költészetben, vagy a természeti képekkel, hasonlatokkal építkező, azokban emberi és metafizikai tartalmakat föltáró népköltészetben. A legősibb jelképek térnek vissza. így a fény: „Háttal állok már minden ragyogásnak” (Háttal állok már), vagy „Nicsak azok a vörös fénynyalábok / a Kiskevély mögött! / Mintha benzinkutak égnének sorban!” (Húsvét küldönce). Sőt: „Elek, könnyülök, lassan fény leszek” (Ami maradt). A Nap: (Napot ígértét). Az évszakok: a tavaszt, inti, hogy ne kísértse, (Ne vigy engem, Tavasz, a kísértésbe). Máskor a Nyár izzik körülötte (Mindent tudunk már), vagy várja az őszi esőket és estéket. Előbukkannak madarak (vércse, galamb, veréb, rigó), sokféle állat (lovak, csigák, kutyák).

Ezt a természetközelséget Csoóri gyermekkora falujában élte meg, ott vált léte egyik kihagyhatatlan élményévé. Az a falu, a valamikori paraszti létforma kozmikus törvények kialakította rendje, elmúlt. Nemcsak termékeny nosztalgiákban maradt meg emléke, hanem szellemi öröksége is megőrződött - a legegyetemesebb művészi szinten. Nemcsak Bartók illesztette be legmélyebb törvényeit a modernitásba, hanem Lorca, Jeszenyin (nevük e kötetben is olvasható), hanem Juhász Ferenc, Nagy László - és a népi szürrealizmusról alapvető tanulmányt író, elmélyült vitákat folyató, a népköltészet nyelvét továbbíró Csoóri Sándor is, bizonyítva, hogy ezen a nyelven a 21. század élményei is megszólaltathatók.

Ez az élményvilág csak részben új: a mélyén az idő megállíthatatlanságával való szembenézés fájdalma rejlik. Megjelenik az óra (alkalmasint tízet üt, de voltaképpen mindegy, hányat - Az óra tízet üt), de a kötetnek címet adó vers harangjai is az időben való múlandóságot hirdetik. Ne kerteljünk: az idővel szembenézni annyit tesz, hogy észrevesszük az elmúlásra való figyelmeztetést, meglátjuk a halál csont ujjának intését. Alighanem ez az emberiség legrégibb közös élménye, minden mítoszok és minden költészetek ősforrása. Megkockáztatom: Csoóri költészetének egészét tekintve ebben gyökerezik elégikus hangütésének alapvető oka is - nem pedig az erre ugyancsak okot adó nemzeti, történelmi élményben.

A múlandóság egyetemes élményében fölerősödik az elmúlás személyes élménye, amely megjelenhet akár a feltámadás képeiben is („Apám most támad föl / váratlanul” - Mintha csak lakodalom készülődné). Máskor a maga

23