Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Halmai Tamás: A kifejezés aranyketrecében

hitvallásnak látjuk. S mély személyességénél fogva a hit is, a vallomás is kívül esik az értelmezői szenvtelenség kompetenciáin.

(A kijelentett lét) Vasadi Péter költészetfelfogása és vers esztétikája határozott nyelvbölcseleti alapokon áll. E nyelvbölcselet a keresztényi eszmélkedés eredménye. Azaz e fölfogásban az emberi szó az isteni Igétől nyeri folyamatosan létét és jogát a létre. Innen tekintve érthető, hogy Vasadi közelítése - voltaképpen heideggeri módon - a nyelvnek ontologikus jelentőséget tulajdonít: „Mi a szó? A kijelentett lét. A csönd forráspontja” (TJ, 219.); „Az ember igéje maga köré gyűjti a szavak családját; így emlékezik a paradicsomra. A szavak családja megnevezi a teremtett világot, tovább teremti” (TJ, 220.). Nemcsak a nyelv - mint elvont értékteljesség -, hanem a mindenkori emberi beszéd maga is az értelemmel telíthető létezés biztosítékának tűnik föl: „Beszélni annyi, mint tudósítani. Igazzal megörvendeztetni. Szellemben megölelni. [...] Világ- irodalmi alapismeret, hogy az a világ, ami van, egységben a látható és a láthatatlan világ, a mában gyökeret eresztő jövőbelivel együtt, csakis az igaz szellemű nyelvnek nyílik meg” (TJ, 221.). „Igaz szellemű”, azaz az igazságról, a - vallási értelemben - igazi valóságról pedig akkor tehet tanúságot a nyelv, ha szakrális szerepben teljesedik, teljesedhetik ki: „Az emberi szó emberinek s isteninek találkozóhelye” (TJ, 227.). Ilyesformán kegyelmi ajándék a szó, de - épp e minőségében - különleges felelősség, alapvető föladat is jár vele: „A megszólaló a szaváért, a hallgató a csöndjéért felelős. [...] A szó, amit kimondunk, sőt, amit elgondolunk magunkban, életalakító, csak nem mindig tudunk a hatásáról. [...] .. .a szó szellem” (AER, 21-22.).

(A nyelvéből kivonult ember) A civilizációs válság tüneteit elősoroló szólamok a XX-XXI. században különösen erősnek érezhetők. Vasadi Péter esszéiben vallási gondolat értelmezi a krízist. Ez mindenekelőtt a helyét nem találó beszélő és a méltóságától megfosztott nyelv megzavarodott kapcsolatára figyelmeztet: „Világjelenség ma a lágy fecsegés vagy az agresszív lárma” (1J, 220.). A költő a paradicsomi eredettől elszakadt embert a nyelvtől (önnön nyelvétől) elidegenült, ennél fogva a szeretetlenség démonikus viszonyai közt tévelygő kreatúrával azonosítja: „A hitelét vesztett nyelv mélyen szeretetlen. Nem a világ magányosnak látszó drámájára figyel, nem arra, hogy az igaz szó gyógyít azzal, hogy föltár; hanem önmagára, szertelen káprázataira. [...] Az elidegenedett nyelv beszélőit nem lehet megkülönböztetni egymástól. A nyelvéből kivonult ember beül a fotelba, s diktált képet néz, diktált szót hall, de beszélni még azt sem beszéli - önmagával csak homályos és laza kapcsolatokat tart. Nem ura és nem alkotója szellemének” (TJ, 222-224.). Az elveszített éden és a „csörömpölő temető” ontologikus kontrasztját egy másik szöveghely a nyelvhez való jog hangsúlyozásával rajzolja még élesebbre: „Aszó, a beszéd és az írás az élő ember elidegeníthetetlen joga, mert személyiségéről csak szóban vagy szóértékű hangban és mozdulatban adhat számot, s ha nem tud számot adni róla, elhallgat, megsüketül, belepusztul. Egy gépzajtól áthatott, de emberi hangtól megfosztott világ csörömpölő temető” (AER, 28.). A nyelv nélküli világban az ember hiába lakoznék „költőien” (ahogy Hölderlin mondja) 19