Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Pálfi Ágnes: "Az életünkkel itt nincs mit kezdeni?"

lúziója végképp szertefoszlik. - Életünknek ezek a sorsdöntő eseményei a biog- ráfus lineáris perspektívájából beláthatatlanok. Voltaképp nem is léteznek. S számunkra is csak akkor válnak valóságossá, ha újra és újra közel tudunk férkőzni hozzájuk; olyan közel, hogy az egykori történés, ajanus-arcú halál jelenlétének megtapasztalása megint az itt és most elementáris élményeként hat ránk.

A művész számára e közelférkőzés módusza az alkotói praxis, amelynek során - ösztönösen avagy félig-meddig tudatosan - mindenekelőtt a technét sajátítja el; azokat a kezére játszó fogásokat gyakorolja monomániás következetességgel, amelyek a rendelkezésére álló nyersanyagot - a követ, a festéket, a hang- és szómatériát - számára megragadhatóvá, alakíthatóvá teszik. S űzi ezt azzal a vehemens, demiurgoszi indulattal, ahogyan a teremtés kezdetén az a bizonyos Fazekas Mester, aki az agyagból az első embert formálni kezdte. A művész számára ilyenkor megszűnik létezni a világ. A külső referenciális tér elsüllyed, saját belső élményvalóságával egyetemben. És nem létezik számára a teremtett világ előképe, isteni tervrajza sem. A szellemi valóság: volt — nincs, anyagba süllyedt massza. Az ember: por és hamu. - Művész csak abból lesz, aki ezt a próbát újra és újra kiállja. Aki nem retten vissza attól, hogy a saját halálát tartja a kezében. És aki fölérzi azt, hogy ez a holt matéria maga az élet. Nem az, ami volt, hanem ami lesz: a kezei között megelevenedő tárgy, a keletkező referencia gyújtópontja.

Amikor a művész ebből a mámorából, teremtő extázisából felocsúdik, körültekint és megdöbben: de hisz ez a világ már kész! - Telis-tele van tárgyakkal, formákkal, témákkal, s közöttük, mint egy túlzsúfolt múzeumban, kísér- tetszerű alakok bolyonganak. A posztamenseken szoborrá dermedt hasonmáslények, a falakon a halott természet csendéletei, amelyek mintha csak egymás hűséges utánzatai volnának: mindenütt ugyanazok a mosolytalan szőlőfürtök, kiterített állat-tetemek. MEMENTO MORI. - A művészt páni félelem fogja el, és azt kérdezi magától, hogy mit keres itt. Hiszen annak a mámoros teremtésnek, melyet az anyaggal való küzdelmében megtapasztalt, szemmel láthatóan már vége. Mindra az a bizonyos hetedik nap virradt volna föl, amikor az Alkotó elégedetten megpihenhetett: a Nagy Másológép őnélküle is forog tovább, ontva magából embert és tárgyat, használati eszközt és haszontalan luxuscikket, képeket, szobrokat, miegymást, a homo aestheticus tetszetős játékszereit. A művész számára ez a sokkoló élmény a második próba. Ilyenkor dől el, hogy képes-e föleszmélni kábulatából: ez a derűs vasárnap nem tart örökké. S hogy képes-e észlelni az üzemzavart, az alig hallható jelzést, hogy valami porszem akadt ebbe a tökéletes gépezetbe, és belátni még időben, hogy - bármilyen képtelenségnek tűnjék -, ez a kis porszem éppenséggel ő maga.

A művész életösztönei azt súgják, hogy egzisztenciájának feladása árán is ki kell szabadulnia ebből a csapdából. És keresni kezdi a fogódzókat: a referenciális tér időben távol eső szellemi támpontjait, alig pislákoló fényforrásait. És bátorkodik rákérdezni: hol és mikor történt a szellem bűnbeesése, mi volt az a fatális vétség, ami idáig vezetett? - A mimetikus esztétika? Az „örök realizmus” dogmája? A görögség, amely az újkori európai kultúra és civilizáció bölcsője volt? — Impertinens kérdések ezek, amelyek mára már levitézlett, divatjamúlt esztétikai fogalmaink eredetét, szellemi valóságvonatkozását firtatják.

33