Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 10. szám - Vasadi Péter: De hol a vad? És ki a vad?

és túléltet, tudván, hogy eben az édes szigorúságban új szövetség kötetik. A szépség, mint mikrokozmikus látásmód terül rá a makrokozmikusra, és megfordítva: a titkos mennyei arányok szépsége behálózva az evilágot. A létezés szélsőségei a szépségben barátiak. A szépség mindig - bár ejtve - misztikusan is érzékeny, és jól látja: a szélsőségek „tudják”, hogy helyüknél, helyzetüknél fogva a legrosszabbat, az akár kisminkelt középszerűséget ők akadályozhatják meg. így hívja a tudat a tudattalanból föláramló tartalmakat, s illeszti egy kompozícióba. A tudat, mint az Atya a tudattalant, a kivételesként megszenvedett, tapasztalatokban gazdag, de üreskezű Tékozló Fiút.

A költői tudat lényegében az ellentmondások egysége. Az egységesülésnek ez a folyamata poétikai atommaghasadást idéz elő, ez vet szikrákat. A figyelem számtalan csatornáján beáradó valóság ütközik a lehetségessel, ezzel a különös, éber csillámló közönnyel, s ebből a szavak, a hasonlatok, az „égető” éleslátás, a metaforák, a megmagyarázhatatlanság, a ritmusképietek, a képek s képasszociációik, az idő-ismeretlen hozadékai láncreakcióba vagy reakcióláncba fűződnek. A kegyelmi „Most!” ad nekik testet. Az igazi mű ott villan föl, ahol a „valami”, az „ez”, az „ilyen-meg nem-volt” túlmutat a szerzőn. Ebben a pontban lesz általánossá az egyedi, s örök.

J. A. költészetének szépsége az elementáris igazságszeretet. Nem az, amelyik disputái, hanem a szomjas, néma, szemlélő típusú. Az egyszer megpillantott, s azontúl szüntelenül elszenvedet igazságtalanságból kiszúró, kilövellő egzisztenciális harag. Ez nem tulajdonság. Ez J. A. esetében egyetemes, nembeli összefoglalása neki, a szellemének, a szájának. Az ő igazsága nem tétel, nem hiányjegyzék, nem ideológia (mielőtt az lett volna, elfordult tőle s az ideológiai idoloktól, ha elv, akkor is míves, tájjellegű), hanem filozófiai gyö- kérzetű látomás. Ezért mondja, hogy a költészet ajtaja nem a szép-tan, hanem a lét-tan kulcsára nyílik. Tarkovszkij ugyanezt hiszi, csak ő - transzcendens su- galmazású - etikának nevezi ezt a kulcsot.... Persze, hogy nem érdekli J. A.-t „a költészet maga”. Hiszen járkálhat szabadon, alvilágban és fölvilágon, zsebében ott van a kulcs. Isten sem teológus. Isten az Isten. Még ha nincs is... J. A.-nak ez a „mit érdekelné”-je nem hetyke odaszólás, inkább fejedelmi mor- mogás. A költő nem szépkedik, hanem él. Lehet, akár kislányos is, forradalmat szít. Lehet vadember, Salve Reginát ír. Mert kegyelemről szól ez a történet. Sorsról, oly gyönyörtűségről, amely végzetes, a szónak nem melodramatikus, fölhangjával, hanem elrendelésszerűen, egzisztencia-analitikai „zárójelentésével” együtt. Benne, e költőben az élet és emberismeret mintegy istenemberi elveszettséggel hódít, s ez fölperzseli az én-mutogatás bájolgó közeledtét is.

A költő aktív, de nem a bensőség rovására. Fölszólítás, figyelmeztetés, vád az ő hivatala. Jel, amelynek szóban, szó nélkül ellene mondanak. Látásával, átélő képességével birtokol, nem hatalommal. Nincs senkinek a zsebében. Egyedül a figyelme kötelezi el, amely csak akkor éles, ha ő maga pártatlan (úgy is, hogy nincs ,,párt”-ja), de ez a figyelem föltár, behatol s leleplez. S ahová elér (vagy leér), ott ki is tapogat. A költő nem nyomul, nem leselkedik, nem ön16