Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - Kulin Ferenc: 1943 - Szárszó
Epilógus Tisztelt Tanácskozás! Előadásomat annak a párhuzamnak a felvillantásával kezdtem, ami a ’43-as Szárszó és a ’87-es Lakitelek között vonható. Utaltam rá, hogy nemcsak a két történelmi helyzet hasonlósága, hanem a két tábor szociológiai összetételének lényegi azonossága is indokolja az összehasonlítást. S ha feltételezhetem, hogy többségükben ennek a mostani emlékkonferenciának a résztvevői is kötődnek - kötődünk ahhoz az értékhagyományhoz — nevezetesen a népi írói mozgalom szellemiségéhez amely 43 és 87 inspirálója volt, úgy gondolom, hogy a Szárszó tanulságait kutató töprengésbe, harmadik évszámként, 2008 is bevonható. Az a lehetőség, hogy a lényegileg azonos nemzeti létkérdések megoldására készülő szellemi tábor évtizedes megszakításokkal újraszerveződhet, egyszerre áldás és átok. Áldás, mert benne rejlik - minden megpróbáltatásunk, vereségünk után is - az újrakezdés esélye. De átok is, mert hiszen kiutat kereső erőfeszítéseinknek azért kellett, s kell megismétlődnie, mert a 65 ével ezelőtti nekibuzdulás nem járhatott sikerrel. Mint ahogyan katasztrofális kudarc fenyegeti a Lakitelek utáni politikai fordulat ’eredményét’: a szociális piacgazdaságra, s az európai együttműködésre épülő nemzeti megújulás kísérletét is. Beteljesült Németh László jóslata: „akár a német, akár az angol vagy az orosz koncepció győz /.../ Az az üdvösség, amellyel Európa fog megajándékozni, nem lesz az, amely társadalmunk halk folyamataiban készül.” Németh László egyenlőségjelet tett „a német, az angol, az orosz” - nevezzük nevükön: a nemzeti szocialista, a kommunista és a liberális „koncepciók” közé pedig az a despotizmus, amely a liberális elvekre hivatkozik, pusztítóbb (lehet), mint a rivális ideológiák uralmáé. Ezek ’csak’ a társadalom makró-struktúráját - osztályszerkezetét, polgári intézményrendszerét - zúzták össze, a neoliberalizmus vírusa a sejtekbe: a kisközösségekbe, a családba, az egyénbe hatol. Az újra berendezkedő ’szabad piacgazdaság’ ott folytatja ezt a sejtroncsoló programját, ahol a kiegyezés nyomán kiépülő kapitalizmus a második világháborúban abbahagyta. S nem is kell semmiféle ’szocialista’ hagyománnyal megbirkóznia. Még könnyebb is a dolga, miután a mi ’létező szocializmusunk’ tökéletesen tönkretette a nemzeti társadalom immunrendszerét. De hát - akár csak elméletileg is - van-e még egy szikrányi esélyünk arra, hogy ha nem is a ’végső győzelem’, de a tisztességes alku reményében felvegyük a harcot ezzel az angyalbőrbe bújt szörnyeteggel szemben? Ne akarjuk a ’mindig van remény’ lapos bölcsességével vigasztalni magunkat. Valljuk be: eleink emelkedett történelemfilozófiai optimizmusa sem segít rajtunk. Mi már nem mondhatjuk, amit Berzsenyi mondott: „Remélylek! Amit század nem tehet, / Ezredek majd megteendik azt!” A mi bizakodásunk már egy évtizednyi távlatba vetített jövőképbe sem kapaszkodhat. Ellenben, ha rátalálnánk arra az egykor „óriási’-nak tűnő, mára igencsak összeszűkült résre, amelye áttörve elérhetnénk, hogy „a magyarság a maga természete szerint /.../ rendezhetné be az életét”, elmondhatnánk: megtettük, ami rajtunk múlott. Am mindenekelőtt azt kell észrevennünk, hogy ez a rés itt van: a saját táborunk falán. Kezdjük hát el bontani ezt a falat! Nem azért, 92
