Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - Kulin Ferenc: 1943 - Szárszó

az az ereje, amely évtizedekkel később is képessé tette arra, hogy politikai folyamatokat generáljon, s mi volt a gyengesége, ami miatt nem volt képes megvédeni önmagát. Egyáltalán: kitapinthatók-e a népi írói mozgalom egykori állapotában a későbbi történetét meghatározó alkati sajátosságok, s ha igen, lehet-e még e kései diagnózisnak hasznosítható tanulsága?!

Szabédi László vetette fel, hogy „milyen tanulságos volna megcsinálni a konferencia szociológiáját.” (330.) Tegyük hozzá: nem kevesebb tanulsággal szolgálhat, ha feltárjuk a résztvevők lélektani motivációit, s a rendezvény ’nagy-jeleneteinek’ rejtett és spontán dramaturgiáját is. Azt is, amit az eszmék, meggyőződések súrlódása, s a retorikai párbajok színpadias hatása teremtett, s azt is, amit a jelenlévők még nem érzékelhettek, mert részint az előzmények, részint pedig a történelmi fejlemények ismeretében lehet csak felderíteni.

A kétfajta dramaturgiai szerkezet persze egymásba is épül, s a legerősebb illeszkedési pontokon tűnnek fel az egész tábor szellemi tartópillérei. A konferencia két főszereplőjéről: Németh Lászlóról és Erdei Ferencről lesz szó. Történetszemléletük, nemzeti elkötelezettségük alapján ugyanahhoz a táborhoz — a népiekéhez - tartoznak, helyzettudatuk és személyes ambícióik ösztönzésére azonban végletesen ellentétes - ám egymást feltételező - szereplehetőségek felé tájékozódnak. Németh képviseli az írástudó politikus értelmiségieknek azt a típusát, amelyik soha nem képes, s nem is akar átlépni a szellemi életet a politikától elválasztó határvonalon, Erdei pedig ama másikat: az irodalmat, a tudományt használati tárgynak tekintő professzionista politikusét. Miután 20. századi történelmünk mélyáramlatait jelző drámai eseményeknek lehetünk tanúi, érdemes a két protagonista színpadi fellépését, retorikai párbaját és helyszíni fogadtatását közelebbről is megvizsgálni. Am mindenekelőtt azt: hogyan készülnek szárszói szerepükre.

Németh László levelezésében egyetlen konkrét utalást találunk Szárszóra. Illés Endrének írja 43 augusztus 20. után: „át kell mennem innen (ti.: Balaton- földvárról) a szárszói konferenciára (félig-meddig már az uralmát érző szellemi csőcselék vésztörvényszéke elé), s szerdán utazom haza.” Hogy mit jelent itt a „szellemi vésztörvényszék”, azt az író önéletrajzi írásaiból - a Naplóból, a Magam helyett-bői -, no meg persze a korszak irodalomtörténeti feldolgozásaiból nem nehéz megfejteni. Attól tarthat, hogy itt majd élőszóban zúdulnak rá azok a vádak és ítéletek, amelyeket a Kisebbségben publikálásával provokált ki maga ellen, s amelyek nemcsak szellemi pozícióját, hanem fizikai egészségét is aláásták. Noha nem olvassa el azokat, értesül valamennyiről, s éppúgy megviseli, hogy - az egyik oldalról - Babits is szembe fordult vele, mint az, hogy — a másik oldal - Gömbös Gyulával hozta hírbe. (Ho?nályból homályba, I. 607.)

Szüntelenül betegségei - szívbántalmai, depressziója, magas vérnyomása - miatt panaszkodik, ám hipochondriája valószínűleg hipertóniájánál is súlyosabb. Testi kínjai ugyan nem gátolják abban, hogy előadásában a háborúba sodródott ország állapotáról és esélyeiről a legpontosabb látleletet és prognózist fogalmazza meg, de a saját szerepét körülíró mondatai zavarba ejtően disszonánsnak hatnak. Rezignáltan fogadná a sorstól, ha személye „az

83