Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Végvidék (regényrészlet)

Kár, hogy a két notabilitásba a kétféle meggyőződés ekkora tüskét ver. Magyar Bálinttal is megvan a harag, holott jó katonák, áldozatkészek, nem vonják ki magukat a küzdelemből. Csak ne jelentgetne annyit Bálint úr. Igaza van Lacinak: semmiden, él, amiből él. Ha legalább egy zsebkendőnyi földje volna, de lassan a zászlósuraknak is elfogy, kiég a talpuk alól, elnéptelenedik, végül törökké lesz. Úgy apad a nemzet, mint fenékig száradozó kútból a víz.

Megszomjazott.

A környező mocsárra fülledt lég telepedett, felszálltak a szúnyogok és körbedöngicsélték. Lába alatt az istállónál vérszívó pőcsikek zúgtak-zsongtak, a lovak dobogtak és farkukat csapkodták, felzendült a békák kórusa, rikoltottak a gémek és kárókatonák, csattantak a felvetődő pontyok, a levegőt szárnycsapkodás töltötte be. Vizivárban megszokott ricsaj, otthonos, mintha saját birtokán időzne a Dráva mentén, de ott is karnyújtásnyira a török.

A lemenő nap megcsillant a tavon és a láp hínáros pocsolyáin, felfénylett a sáson és az ékalakban repülő vadludak tollán. - Múladozik a nyár - gondolta. Ismét egy nyomorúságos esztendő, pedig milyen szép lehetne. De kinek-kinek megvan a maga baja, Nádasdynak is, Salmnak is, Gyulaffynak is, tán a töröknek is. Saját magáról, tarkői és tahvári Tahy Ferencről nem szólva, ki lassan sehol sem érzi otthon magát.

Nem tudni, az ősök sírnak, vagy röhögnek gyenge utódaikon, kik nem képesek az ellentéteken úrrá lenni, elbánni e szedett-vedett ázsiai hordával, idegeneket hívnak segítségül. Bár a pogány korántsem horda. Nagyon is szervezettek, remek lovassággal, tüzérséggel, félelmetes janicsárezredekkel, aknafúró lagumdzsikkal, kőkemény jaszaulokkal. Sokkal kiválóbbak, mint annak idején a tatárok. Nem osztja meg őket ezernyi érdek, hitbéli különbség, birtokvita. Ezért jobb egy akaratnak engedelmeskedni: a királyénak, amit a nádor testesít meg.

Leereszkedett a grádicson és elballagott a palotába. Ügy tervezte, éjjel, holdfényben indulnak tovább, mikor a levegő hűvösebb, elülnek a szúnyogok. Addig iszik egy kupa bort, s hátha sikerül pár szót váltani Nádasdyval.

Alighogy felért, majd összeütköztek a folyosón. A nádor kíséretével épp a sarokszobába igyekezett. Elbocsájtva a szolgákat Tahyra vetette súlyos pillantását:-Jó, hogy jön nagyságod.- Állok rendelkezésére méltóságos uram.

Bementek, a kisasztalhoz telepedtek, Nádasdy saját kezével töltött a velencei kristálypoharakba, ami a drága edények miatt is nagy tisztesség. Egy mozdulattal húzták le a tüzes rubinként fénylő vörösbort. Tahy sóhajtott, széttörölte varjúszárny-bajuszát, kíváncsian meredt a nádorra. Amaz szokás szerint egy darabig hallgatott. Mondanivalóját jól megrágta, mielőtt egy szót is kieresztett, addig is szuszogva meredt maga elé.- Mondja csak - kezdte — hogy vélekedik a hitről?

A kérdés váratlanul érte. Hópénzről, a Haditanács szándékáról, a zalaiak buzgalmáról, s főképp Gyulaffyról akart kérdezősködni, de lám: a nádor egy mondattal más irányt szab a beszélgetésnek. Sose lehet tudni, mi jár óriás homloka mögött.

64