Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 9. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Végvidék (regényrészlet)
legtöbbjük — más gyakorolni, megint más nap mint nap vívni, fortélyt a megmaradáshoz tartogatni, a veszélyt semmibe venni, töröktől-magyartól egyaránt tanulni. Az erdélyi előre szökkent és bevitt egy ügyes vágást. Feri mellén hasadt az ing, kevés vér buggyant és vékony patakban a hasára csordult. Hátralépett, lepillantott. - Tudja mit tekintetes uram? - hörögte -, nekem se köll csákány. Végezzünk. Visszakézből nagy ívben elhajította és Benedekre rontott. Szaporán villogtak a pengék, a két test egymásnak feszült, szétváltak, megint összeugrottak, végül az erdélyi vak elszánással nagyot sújtott, de a szablya elzúgott a levegőbe. Nem volt ideje felemelni. A kopjás egy vállból indított iszonyú csapással levágta a fejét. A törzs egy ideig talpon maradt, ujjai elengedték a kardot, nyakából habos vér fröccsent, megingott, végül a fűre roskadt. A réten hangos sóhaj szállt. A kopjások a hullát egykedvűen méregették. Feri lehajolt, a csonka főt felkapta, meglóbálta és a zalaiakra förmedt:- A testet vihetik, de lova, fegyvere az enyém. Csizma, gúnya se köll. Mongyanak érte egy imát. Magyar vót, ha szájait is. Megfordult, lóra kapaszkodott, a levágott főből kifolyatta a vért és hajánál fogva a nyereg mellé kötözte. - Indulunk? - kérdezte egy legény. - Uraimék után - felelte gúnyosan. — Járjanak elöl. Azért nemesek. így esett, hogy Benedek csalódott cimborái, s a többiek hamarább értek a várba; nyíllövésnyire mögöttük a kopjások. Ha nem maradoznak el, a réten össszecsaptak volna. Itt az udvaron elmúlt a pillanat, csihadtak az indulatok. A gyűlölet kihamvadt, mint esőben a parázs, elvégre az erdélyi a baj okozója. A mérleg elbillent, őt fitymálták, Ferit dicsérték:- Különb legényt is termett Transzszilvánia!- Hogy megsuhintotta a nyakát!- így kell víni!- Pillogni se vót érkezése!-Micsoda csapás!- Röpült a feje, mint a bíbic!- Ezt a Ferit felfogadnám! A viadal és a múló düh a belekben megszikkasztotta a bort, kiszárította a torkokat, meg is éhültek. Sorra visszaszállingóztak a palotába. Hamar kiürült az udvar, a szolgák és a kopjások a lovakat járatták, a vigyázok a csonka testet a főhöz párosítva hátravitték, mivel a nádor nem szólt, hogy ravatalozzák fel. Tahy az emberek közé telepedve faggatózott, mi hogy esett, végül egy rajnai tallért nyomott a főlegény markába. Csak annyit mondott: hallgasson, ne dicsekedjék véle. Az áldozat végtére is magyar és nemesember volt. Nem öröm az efféle diadal. Feri megköszönte, lopva a többiekre kacsintott. Nyilvánvaló: amint tehetik, elisszák. A főkapitány talpra ugrott és felballagott a bástyára. A palotából kihallatszott a lárma, csapkodó kupák, röhögés, csizmadobogás, ordítás. - Vígan vannak - gondolta kedvetlenül. Ment volna szívesen Csobáncra, de ilyen üzenettel beállítani, kockáztatni Laci haragját... Nádasdyval amúgy se szíveskednek. 63
