Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - W.-Nemessuri Zoltán: Végvidék (regényrészlet)

- Méltóságos uram... - kezdték egymás szavába vágva, de Nádasdy rájuk förmedt:- Szót se akarok hallani. Menjenek és készüljenek a lakomára. Egy halott bőven elég.

Lehajtott fejjel mentek a dolgukra. Igaz: Benedek pökhendi volt, földönfutó létére idevalósiak közt első akart lenni, folyvást a családjával dicsekedett. Nagy meggondolatlanság belekötni egy végváriba, kivált a főlegénybe, ki nem ingyen kapta a titulust. De akkor is: nemesember, a másik jobbágyivadék. Hová vezet, ha minden szedett-vedett kopjás lenyakaz egy urat? A senkiházi lázadó Dózsa György példája nem elég? Ezt is észbe vehette volna Nádasdy méltóságos. Ha a nádor szeme láttára öldösik a nemességet, mehetnek kaszálni-kapál- ni, kard helyett villát fogni, trágyázni, boglyát hányni. Mi lesz akkor az országgal? Ráadásul így semmibe venni a nobilitást, közébük hajítani a véres főt, felér a legsúlyosabb sértéssel. Régebbi időkben a pimaszát máglyán sütögették volna.

Egy darabig dohogtak, de csak félszívvel, mert az erdélyi már kezdetben terhűkre volt. Kár a vesztesre szánalmat pazarolni. Győzte volna le a főlegényt, innák az áldomást, s együtt örülnének.

Hanem a viadal tanulságos volt.

Egymás közt tárgyalták, mi hogy történt, pedig nem tartott soká. Előbb keresni kellett egy szárazulatot. Sárvárt a Rába, a Gyöngyös és a többi vízfolyás úgy körülnyaldossa, hogy a zsombékon a ló alig megy el. Csíkok, piócák, békák, szúnyogok paradicsoma, nem szólva a temérdek halról, víziszárnyasról, nádi farkasról, hódról, vidráról, a Bakonyból idetévedt őzekről. Errefelé csak a mocsári emberek ismerik ki magukat, ezért nem tanácsos a környéken kódorogni. Nem egy török veszett el a lápon, kik idemerészkedtek, hogy meglessék a várat, az őrjárat mozgását, az ellátást, az érkező-induló futárokat, egyebeket.

Végül egy fűzfákkal szegélyezett vizenyős rétre bukkantak. Az erdélyinek volt annyi esze, hogy gyalog vívjon. A főlegény vállat vont és lekászálódott a nyeregből. A súlyos szablyákat ráérősen előszedték, balkezükbe fokost szorítottak és szűkülő körökben kerülgették egymást, mint farkas a juhot.- Megdöglesz paraszt! — sziszegte Benedek.-Meglássuk tekintetes uram! — vigyorgott a kopjás.

Több szó nem esett. Összecsaptak.

A pengéken szikrázott a nap, megvillant a fokosok élén, a küzdők verejtéktől fénylő arcán, zsíros varkocsán. Távolabb a vizen csattogott a sok csér, hápogtak a kacsák, héja rikoltott, rázendítettek a békák, zümmögtek a szitakötők, lusta hullám loccsant, szellő rezgette a száraz tavalyi sást. Ha a kardok nem karistolnak, a láp éli a maga életét, de emberi düh zargatta. Hol összeugrottak, hol szétváltak, közben kitartott szablyával méregették egymást. Ritka pengecsattogással mozogtak a süppedő gyepen.

Feri hirtelen kiverte a fokost Benedek kezéből. Amaz a kardra ügyelt, a nyelet lazán markolta. - Jobb is - morogta dühödten -, csak nyűg vót!

A nemesek elszörnyedtek. Látható: a végvárinak kézre áll a fegyver, higgadtabb is, erőteljesebb is. Hába tanulgatja Benedek gyerekkora óta - mint

62