Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 8. szám - Pekár Gyula: San Niccolo lámpása

gyókat. A zene elállt, s a táncosok sietve menekültek a halódó máglya füstörvénye elől. Madonna! Vihar jő, jön ponente felől! Itt van már! A kápolnadombról jól látszott az ég és tenger egybefolyó tintafeketesége. A felhők egész a vízre ereszkedtek, kulisszáik közt már eltűnt San Niccolo szigete, lenn egyre szaporodtak a hullámok tajték-sipkái. Rémkiáltás: „Van-e künn hajó? Nincs!... De igen, van... Hol?... Nem látjátok? Ott az Ördög-zátonynál... Jaj, Santis- sima, végük azoknak!” Villám vakított, s fényénél egy percre tisztán látszott a tört árboccal küszködő kis trabaccolo. „Kié az... Kié az?” A tarka tömeg jajong- va, egymást taposva rontott le a kikötő felé. Mielőtt a barát és Gregor leérhettek volna, már messziről hallották a minden szájról visszhangzódó szót: „A Zorovich hajója! Spalatóból jön liszttel, három ember van rajta...” A vagyonos öreg Zorovich a haját tépte a lármás kör közepette: „És a kisfiam is rajta van, a tíz éves kisfiam!” A testes ember maga akart ladikba ugrani, de a fiatalok megelőzték: ki a dagadó fekete vízre! Maga Catalinich is bent volt az egyik csónakban, vad erővel evezett, ám hiába, a tornyosodó hullámok tiltóan vetettek vissza minden járművet a partra. Itt nem lehet evezni! Zorovich a parton térdelt a csuromvíz tehetetlen halászok közt, imádkozott, ordított, kincset Ígért... Ezalatt a sebzett hajó a viharral egyre közelebb sodródott, de merült már, ím magasló orrán csapkod még a sárga vitorla rongya... most az is eltűnik a sötét vízhegyek mögött. Szörnyű jajszó: vége! A tajtékban már csak hordók, s a fedélzet faholmija úszik, de nem, mintha emberfejek is tünedeznének. Igen, karok kapaszkodnak! A partról ezer kar emelkedett, ezer száj imája igyekezett túlzúgni az orkánt. Egyszerre azonban felkiáltott valaki, s az emberek a falun- túlra, a kirúgó Balvanida fok felé mutattak le:- Yva!

A néppel Gregor is odanézett. Lenge alak a sziklán a szélben, a leány épp a zekéjét vetette le, hamar omlott a szoknyája is, egy pillanat múlva már fehérlő ingben állt ott a vihar sötétségében. Most egyszerre eltűnt az a fehérség, hova lett? Catalinich látta: úszik már, úszik a fulladozók felé, delfinként siklik tova ott, ahol az ügyetlen, nehézkes csónakok nem boldogulhattak. A tömeg ámulva leste: halad előre,mindjárt ott lesz! Ott van már... Zorovich kezében reszketett a távcső: „Megvan! A három embert az árbocroncsra segíti, ő maga a gyereket menti!” Nehéz percek, a nép, mint egy ember aggódott. Végre kitört az ujjongó szó: ,Jön már!”

Jött Yva csakugyan; lassan, de biztosan érkezett be a gyengülő orkán sodrával. Balkarján a gyerek, nyakában az árbocroncs kötele. Hurrá! Húsz kötelet is vetettek eléje, ő azonban a szirtes part veszedelmeit mérlegelte és várt. No most! Egy rengeteg hullám taraján kilendült a szárazra. Gregor fogta fel, hogy a hanyatt zúduló ár vissza ne ragadja. A leány lihegve nézett rá. Aztán talpraállította a szavát vesztett didergő gyereket. Megcsókolta. Öröm és lelkesedés zúgott végig a tömegen.

Zorovich szinte eszét vesztve ölelte magához a fiút. Karját tárta már Yva felé, hogy megköszönje, midőn egyszerre háborodottan riadt vissza. A vesze32