Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 8. szám - Kiss Gy. Csaba: Dalmácia

KISS GY. CSABA

Dalmácia

Amikor keresztüljut az ember a Velebiten, már a levegőből érzi a határátlépést. Más lesz az erdő illata, megváltozik a növényzet. Előtte még zöld rétek követték egymást, bükkösök, a települések határában gyümölcsösök. Azután kővilágon kell átkelni, néhol holdbéli sivár tájon. Szakadékok és fehéren világító sziklák sorakoznak. Ijesztő a szépségük. A Velebit a horvátok mitikus hegye, ezernégyszáz-ezerötszáz méteres fal. Közép-Európa és a mediterrán világ között. Benne lakik a hegység titokzatos és csábító tündére, a villő (vila, ők így mondják), megannyi népdal és vers ihletője, a horvátság ékessége. Lefelé ereszkedve lassan enyhül a táj, a régi országút mellett ismét kertek, kőrakásokkal elválasztva egymástól. Nem kell a kőért messze menni, csak le kell hajolni érte és odahordani egy-egy darabot kerítésnek. Itt fügefák tűnnek föl, mirtuszok, szőlőlugasok, szentjánoskenyérfák meg olajfaerdők és babérligetek. A láthatár szélén megcsillan a tenger. Megérkeztünk Dalmáciába.

Valójában a hegyek alatti hol szélesebb - Záránál például —, hol keskenyebb tengerparti sáv, meg a szigetek alkotják Dalmáciát. Amikor az Osztrák-Magyar Monarchia tartománya volt (a magyar királyok középkori jogaira hivatkozva, de mégsem került vissza a magyar-horvát unióhoz 1867 után), Lika-Krbava megyén túl kezdődött, és egészen Montenegróig tartott - beleértve a Cattarói öblöt.

Az ókortól kezdve művelt táj, folyamatos városi kultúrával. Számos helyen láthatunk emlékeket a római korból. Mégis: a folyamatosság mellett új és új szakadások. Mint határvidék, a mi Európánk megszokott módján, gyakran volt köztes helyzetben. A nyugat- és kelet-római birodalom között, a Magyar Királyság és Velence, a török és Velence között. Sokan vetélkedtek érte, Napóleon és az orosz cár, majd a Habsburg birodalom. Az első világháború végén Itália és a délszláv állam.

Itt született a IX-X. században a Horvátország. A középkor és a kora újkor nagyszerű irodalmi-kulturális föllendülést hozott a tengerparti városokban és a szigeteken. Latinul, horvátul és olaszul. Itt volt a szabadságára oly büszke kis városköztársaság, Raguza - az Adria egyik csodája. Dalmácia patrónusa a Bibliafordító Szent Jeromos, akit horvát származásúnak tartott a nemzeti hagyomány.

A délszaki tenger éppúgy vonzotta őseinket, mint a mai magyarokat. Középkori királyaink erre kerestek kijáratot a nagyvilágba, mindenekelőtt Itália felé. Könyves Kálmánt 1102-ben Tengerfehérváron (Biograd na moru) koronázták horvát királlyá. IV. Béla Trauban (Trogir) lelt menedéket a tatárdúlás idején. Nagy Lajos pedig legyőzve Velencét, 1358-ban a zárai békével biztosította Dalmáciát a magyar koronának. Jószerivel mindössze egy fél évszázadra.

A XIX. század végén fedezték föl újra magyar utazók ezt a hozzánk legközelebb eső tengerparti mediterrán vidéket. Történelmi emlékek és a páratlanul vonzó táj nyomában.

Kiss Gy. Csaba irodalom- és művelódéstörténész, egyetemi tanár. Összeállításunk ötletadója és társszerkesztője. Mivel az Életünknek ezt a számát az emlékezés (nosztalgia) jegyében szerkesztettük, Dalmácia helységeit zömmel régi elnevezésük szerint említjük: pl. Raguza áll Dubrovnik, Zára Zadar, Sebenico Szibenik, Traú Trogir, Cattaro Kotor stb. helyett ,