Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Czakó Gábor: Az ősi magyar vízgazdálkodásról

halászták azok, akik a fokokat vájták, takarították, „hogy ne maradjanak áradás után lefolyástalan, pangó vizes területek.” Vagyis mocsarak. A természetes kiemelkedésekre - helyi szóval a göröndökre - települtek a falvak, a szállások, itt alakították ki a kerteket, a temetőket, a szántókat. A legelők, kaszálók erdők, gyümölcsösök gyakorta élvezték egy-egy magasabb árhullám termékenyítő hatását.

Az ily módon öntözött dús legelőkön tömérdek birka, ló, szarvasmarha, disznó tenyészett. Andrásfalvy két sűrűn szedett oldalon sorolja csak az almafajtákat, másfélen a körtéket. Továbbá húszféle szilvát, tíz-tízféle cseresznyét és meggyet termesztettek. Az igen koraiaktól a télálló fajtákig, így az év nagy részében friss gyümölcsöt ehettek az emberek. Miként a fokokat, úgy a gyümölcsösöket is közösen gondozták, a termésből ki-ki egy szekérrel vihetett haza. A fölösleget befőzték, aszalták.

A fokgazdálkodás távolabbi vidéket talajvizének szintjét is kedvezően befolyásolta, és kiegyenlítő hatást gyakorolt az éghajlatra: enyhítette a szárazságot, elejét vette a szikesedésnek. Ahogy Czigler László írja egy újságcikkben: „egyszerre jó az árvíz, a belvíz, az aszály és a szikesedés ellen!”

Nem tudjuk, hogy mikor tettek szert őseink ekkora vízépítési tudományra. Andrásfalvy idézi Radákovits József, azaz Vas Gereben „Alázatos értesítés” című röpiratát. Az ügyvéd-író képviselte a sárközieket a Hétszemélyes Tábla előtt úrbéri pörükben 1863-tól kezdődően. „A sárköziek a magyarság legrégibb törzséhez tartoznak, akik már a honfoglalás előtt itt éltek, nyelvük megegyezik a székelyekével. Nem voltak soha jogfosztott jobbágyok, előjogaikat 1514 után is elismerték. ” Ez a hagyomány egybecseng László Gyula többek által vitatott kettős honfoglalás elméletével. Hogy így van-e, nem tisztem eldönteni. A fejedelemnevekből eredő helynevek: Taksony, Solt, Fájsz, arról tanúskodnak, hogy a X. századi ország hatalmi központja a mai kalocsai Sárköz környékén lehetett, ezt igazolja a nyelvrégészet is: tájegységeink csakis innen széttekintve nevezhetők Fölvidéknek, Délvidéknek, Tiszántúlnak, Dunántúlnak. E névadást hosszadalmassága, és az elnevező tekintélye gyökereztette bele az egész népbe. Az elnevező nem lehetett más, csak a „kormányzat”: a hatalmi központ, a fejedelmek és udvaruk - legalább egy évszázadon át innen vették számba birodalmukat. Az utolsó fejedelem, Géza sem ment messzire: a dunántúli Sárközben fekvő Decs nevét Gézára vezetik vissza némelyek: Deicsa, Geicsa - Géza. Mindez azt jelentheti, hogy térség lakói közel álltak a korabeli legfőbb vezetőkhöz, s egyúttal a tudáshoz: innen a lakók kiváltságai - biztos adataink vannak pl. Ocsény és Fájsz lakóinak kollektív nemességéről.

Tény, hogy a fok szó leírva először 1055-ben, a Tihanyi Alapítólevélben említtetik, s ugyanott többször előfordul a „ueieze”, azaz a vejsze szó is. A vej- sze, a halrekeszték, a fokrendszer halászatának alapvető eszköze. Tehát ebben az időben, a honfoglalás után másfél századdal, már kiforrott a fokgazdálkodás. A dolog természetéből következik, hogy a tervezéshez és a kiépítéshez több nemzedék tapasztalata, közös munkája szükségeltetett, hiszen fok nem egy, a Dunából kivezető árok a másik végén egy halastóval, hanem - mint föntebb említettem - számos vizes létesítmény egybekapcsolódó füzére, amely az egész árteret behálózza, és a terepviszonyoknak tökéletesen megfelelve gondoskodik

93