Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 6-7. szám - Babosi László: "Bujdosva a jövő elvadult útjain" - Beszélgetés Bugya Istvánnal Ratkó Józsefről

aki Jóska halála óta drámai képekre írja ma is a Ratkó-verseket; itt volt Csont István, az egri festő- és grafikus művész, aki még a lábával is csodákat rajzolt; Nagyatádról eljött Rumi Attila; Pestről Nagy Előd festőművész, aki később a Ratkó József Irodalmi Társaság egyik alapítója lett. Itt volt aztán még a klasszikus tehetségű Fodor István szobrászművész. És itt volt ragyogó elmének Kovács István, a költő. Egy-egy napra, futólag kilátogattak Nyíregyházáról Huszár István, Páll Gyula és Berecz András is, a megye akkortájt legnevesebb festői. Ez volt a tábor. Jóska nem tartott semmilyen formaságot, eszébe nem jutott, hogy mint a művésztelep vezetője valamiféle koncepcióra vetemedjen. Szabadon, spontán történt itt minden, mégis volt egy nagyon határozott irány, ami főként az éjszakai beszélgetésekben artikulálódott, s aztán a kézbeli munkában is megjelent: a szabadság személyes megfogalmazása.- Hányszor szemezte meg a művésztelepet?- Egymást követően két vagy három éven át. Azután elhalt a tábor, nem tudom, miért.- Maradt ennek írásos nyoma? Adtatok ki katalógust?- Nem tudok ilyesféléről. Egyébként sem volt különösebb hírverés a tábor körül: a nyíregyházi rádió készített néhány riportot, a Kelet-Magyarországban megjelent néhány sor. A művésztelep zárónapján volt aztán egy kiállítás az itt készült művekből, amiket aztán az alkotók a Gyermekvárosnak ajándékoztak. Ezek jórészének idővel lába kelt, így Szabó Tibinek a híres kisbaromlaki mesemondó Papp Jánosról készült képe, vagy Fodor Pista Ókori arca - de hagyjuk. Méltatlan erről beszélni... A Gyermekváros idővel alaposan megváltozott, megsilányodott, s a legutóbbi időkig nyoma nem volt a hajdúhadházi szellemiségnek, amit még Adám Zsigmond, az első igazgató lehelt belé. Mostanában újra éledezik valami, de erről majd máskor.

Érdekességként említem meg, hogy Jóska is szerszámot fogott, vésőt, kalapácsot, és elkezdett faragni eg)' követ. Egy emberfejet szándékozott kibontani belőle, de csak a homlokáig jutott - ahol a szem kezdődne, megállt, s azt a címet adta neki, hogy Kinéz a kőből... A címről vitatkoztunk, dehogy vitatkoztunk, inkább csak én okoskodtam, hogy izgalmasabb volna a kőbe elmerülő ember arcát megmutatni.- Ez az 1986-ban megjelent Kinéz a kőből című versét juttatja eszembe. „Kinéz a kőből eg)’ halottjáé arca nincs, mert nem anyám,/nem kicsi fiam, nem barátom. //Kinéz a kőből eg)> halott/kíváncsian: mi van velünk./Nem ríkatom meg. Hallgatok. ” Úgy látszik, ez a remek kép már akkor foglalkoztatta.- Lehetséges. De ez a vers már a jóval későbbi és nagyon komor ratkói „pillantás”. Jóska akkori pillantása csupa fény volt még, annak ellenére optimista, hogy az országos bajokat, a romlottságok természetét és okát már tisztán látta, és egyre haragosabban perelt velük. Ratkó kövéből egyébként néhány év múlva - ezt csak mint érdekességet említem - a nagyapám lett, mert Jóska engedelmével Laci bátyám tovább faragta, arcot adott neki, éspedig olyan bajuszosat, hogy csakugyan Vadász nagyapám lett. És volt még eg}' kő műve Jóskának, nagyon ratkós: a kétseggű Janus-korsó. Már bocsánat, de ő nevezte így el és találóan, mert a korsónak elöl, hátul, bizony, félreérthetetlen fenék formája volt.

66