Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 6-7. szám - András Sándor: Berzsenyi Dániel a tündér változatok műhelyében
ANDRÁS SÁNDOR Berzsenyi Dániel a tündér változatok műhelyében' „Halljuk, miket mond a lekötött kalóz: Tündér változatok műhelye a világ”, így kezdi valószínűleg utolsó versét Berzsenyi. Es most, születésnapi üdvözlésként, arra teszek kísérletet, hogy a lekötött, vagyis lehorgonyzóit kalóz műveit szabadabbá tegyem, úgy méltassam, úgy mutassam, miféle tündér változatok műhelyében készültek és olvashatók ma is. Berzsenyi nem azért írta, hogy révbe ért, mert idősnek érezte magát, fiatalkorinak mondott versében is így írt: „Partra szállottam. Levonom vitorlám. [...] Béke már részem: lekötöm hajómat”. Kalóznak csak később mondta magát, némileg humorosan-ironikusan és mégis komolyan, mert kalandozott a költészetben és kalózkodott is, meg-megrabolta mások költői gondolatait, képeit, utalásait, ahogyan a „Partra szállottam”-ban Horatiusét, de sajátjává tette-varázsolta őket. Ez az ő számára még a hódolat kifejezése volt. Egyes kortársai, még inkább a következő nemzedékek az efféle kalózkodásban ódivatú, klasszicizáló tevékenységet láthattak, olyat, amit már az új törvények és szokások kitiltottak a költészet tengereiről. Ha azonban a XX. század eleji költői robbantókra gondolunk, akkor az efféle kalózkodás ismét a hódolat, bár egy felforgató, a múlttal szakítva kapcsolatot tartó elismerés jele lett. Berzsenyi meggyőződése, hogy: „a poézis muzsikál ugyan a fülnek is, ameny- nyire a lélek fennebb céljai engedik, de azért korántsem fülmuzsika, hanem legbelsőbb lelki muzsika, azaz a gondolati, érzelmi és képzeleti tökélyek harmóniája” (Berzsenyi Dániel Összes Művei. Szépirodalmi, 1968, 243. o.), mintha Ezra Pound tételéhez hasonlítana, hogy a költői kép az, „ami egy intellektuális-emocionális komplexumot ad az idő egy pillanatában” („that which presents an intellectual and emotional complex in an instant in time”). „Tündér változatok műhelye a világ.” Mindenesetre nem tartom véletlennek, hogy Szabó Dezső az idő tájt, 1912-ben érezte és énekelte újszerűén Berzsenyi költészetét. így írt: „Berzsenyi arra született, hogy lelke roppant arányaiba tömörítse mesét élő kora minden heroizmusát. A ’jámborság’ és ’középszer’ a klasszikus tanítvány hűséges utánmondása nála”, írta Szabó Dezső 1912-ben. „Ezek a klasszikus mértékek nála nem kölcsönzés, nem költői gyakorlat: ő a világot időmértékben hallja”, mondja még, szépen és felfigyelésre méltón. Amit hall és amit hallat, az pedig, Szabó Dezső összegzésében a következő: „Ez a két dolog: az erők örökös küzdése és semmibe zuhanása adja meg Berzsenyi tehetségének, költészetének két fő vonását. Berzsenyi lírája heroikus és elégikus. A nagyszerű életküzdelem és a nagyszerű elmúlás költészete.” („Berzsenyi Dániel”, in: Egyenes úton. Budapest: Táltos, 1920, 10k.) * Az Egyházashetyén 2008. május 6-án megtartott Berzsenyi Napi ünnepi beszédének szerkesztett változata. 1
