Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 5. szám - Alexa Károly: Mi az, hogy "pannon"? Mi az, hogy "pannonizmus"? (5. rész)

célozza, hog\' vegyünk el valamit - akárha a miénket - másoktól - akik azt elorozták hanem a (rész)tulajdonosi igény bejelentése. Az viszont csak egy módon történhet: kikezdhetetlen határozottsággal. Es itt megint csak a magyar tér géniusza munkál. Szabó Zoltán észleli ezt, miközben leír, hogy „ismertessen”, mereng, hogy tanulságokkal is ellásson. Az egyik helyen pl. azon tűnődik, hogy a magyar táji öntudatból mennyire hiányzik a hódító szándék. És - tehetjük hozzá, szomszédjainkra gondolva - éppúgy hiányzik belőlünk a militáns ország gyarapító, birodalomtágító hajlam, ahogy soha nem voltunk sunyi konclesők sem. És éppen a tér szép lekerekítettségével indokolja az író, hogy idegen tőlünk a legcsekélyebb imperialista hajlandóság is. (Ideidézhetjük magunkba a Trianon utáni idők elkeseredetten harsogó dalát, amelynek strófái erre a kiáltásra fúrnak ki: „Igazságot Magyarországnak” - „Nem kell nekünk a más folyója...”) És még az is a magyarázatok közé tarozik, vihetjük tovább a nemzeti önszemléletnek ezt a szólamát, hogy bár „honjainkat” Isten kedves népének tartjuk, olyasfajta debattáns kiválasztottság tudat sóba nem jellemezte a magyart, mint a németet, a zsidót vág}' az oroszt, amely egy egyetlen fajta igazságát az igazság egyetemességeként óhajtja szuggerálni a csodálkozó környezetben. Es még azt is idetehetjük magyarázatként, hogy „A tájak békülékenységre, szere- tetre, türelemre, életörömre, fanatizmustól ment kívánságokra tanítanak, az otthon megbecsülésére és ezzel a más otthonának a tiszteletére.” És meglátni a tragédia után a szépség, az értelem, sőt a szerény polgári haszon moccanásait is. S ha valaki így gondolkodik, az így is ír - idézzük, egyben „közelítvén” Pannóniánkhoz is: „A Dunántúl épp ezekben az esztendőkben (azaz - Trianon után), kezdett azzá válni, amivé tájképei rendelik: Magyarország kertjévé. A két Trianoni évtizedben sokat csinosuk a táj. Kazinczy kócos leánykáját kissé megfésülték az árva évtizedek. Felfedeztük és megszerettük a Dunántúlt, rájöttünk, hogy nem a legfenségesebb, de a legkedvesebb magyar tájak egyike, nem csodásán és fenségesen szép, hanem bájosan és behízelgőén csinos. Szegénységünk és elhagyatottságunk idején szerettük meg ezt az országrészt, s ez a záloga annak, hogy szeretetünk nem lesz könnyen múló.” (Dunántúl, 1942.)

Valóban: Trianon felértékelte azt, ami maradt. Ami fenségesen romantikus volt, bércek vad pompája és a tenger Nagy' Lajost idéző hatalmassága, az eltűnt, s ami maradt, az egy' emberközeli kultúrtáj, ami bejárható és átlátható, az most hirtelen, de nem váratlanul, elkezdett szépségről-értékéről is vallani. Itt lehet talán ihletforrása Németh László kert-Magyarország ábrándjának, amit nem a klasszikus magyar nagytájak valamelyikéhez óhajtott kötni Szabó Zoltán kiváló kortársa, hanem éppen a nemzeti megmaradás nagy Trianon utáni eszméjéhez: az emberi minőséghez. Nem merkantil és imperialista érzületvilág ez, hanem lírai hazafiság, költők szavait ismétli és teszi személyes valósággá. Mert meg tud nyugodni abban - ha már ezt diktálta a történelmi verdikt -, hogy' „az ország kisebbedhetik, nagyobbodhatik..., de a haza, ez vál- tozhatatlan.” Babits fogalmaz így, a költőietlen szóismétléssel nyomatékosítva: „A haza, a haza egyenlő volt mindig.” Aki így járja a hazát, bandukolva, tempósan, de az otthoniét csöndes nyugalmával, kezében verseskönyvvel, szemét hol eg}' szőlőhegy' pászmáira, hol a kinyitott lapok soraira szegezve, az tudja, hogy nem „térkép e táj” - véletlen-e, hogy Radnótinál a „táj” rímszava a nem93