Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Alexa Károly: Mi az, hogy "pannon"? Mi az, hogy "pannonizmus"? (5. rész)
a ALEXA KÁROLY Mi az, hogy „pannon? Mi az, hogy „pannonizmus? (5. rész) A „szerelmes földrajz” kifejezést sokkal többen ismerik és használják, mint ahányan ismerik és olvasták Szabó Zoltánnak ezen a címen kiadott könyvét. iMa is érdemes föl- és belelapozni, érdemes, és nem csak azért, mert a magyar értekező próza egyik mesterműve, hanem főleg azért, mert ma is tanulságos, sőt: ma is aktuális. Létrejöttének ideje az 1940-es esztendő, de ha eltekintünk - amitől persze aligha lehet igazából eltekinteni - a megírás és megjelenés (világ)háborús körülményeitől, író és tárgy viszonya alig-alig változott az eltelt szűk háromnegyed évszázad alatt. Ország és nemzet, táj és haza, tér és népesség kapcsolatának lényege továbbra is az, ami a „rövid” (1914-ben kezdődő és 1989-ben végződő) huszadik század egészét jellemezte „itt”, ebben a megcsonkított országban. „Itt”, a térképzetből a pszichózisba fordulva, azt jelenti: egy nép közérzete. „Itt” annyit jelent: a kibeszéletlen fájdalom nyomorúsága. „Itt” - a kitaszítottság végérvényessége. Az, hogy a magyar mintha végérvényesen igazodnék szép, de kicsit túlzó, talán kicsit fellengzős „búberzsenyes” nemzeti magánmitológiáihoz, önsajnálattól lüktető önképeihez - az örök bujdosóhoz, aki honában sem lel hazára, a nádasban bóklászó eltévedt lovashoz, a tengő-lengő betyárkodó, kurucosan kihevült, élni és győzni képtelen, de halni szépen tudó szittya fajtához, aki se nem úr, mert nem lehet az, se nem szolga, mert úgy véli, úrnak teremtette a magyarok Istene. „Az egyetlen, ami egészében kitöltötte a Kárpátok karéját, a magyar irodalom volt... A nyelv sem tudta kitölteni, a faj sem, a nemzetiség, a magyar nemzetiség sem.” így vezeti be könyvét az író, akkor, amikor még (újra) lehetett olyan érzülete - hiszen a közeli években majdnem minden irányban „revideá- lódott”, azaz újrarajzolódott a Kárpátokon belüli táj politikai térképe -, amikor azt érezhette, hogy itt-ott újra megbújhatunk a bércek lábainál. És éppúgy baljós külhatalmi döntések következtében, mint két évtizeddel előbb. Am magát a veszteség közérzetét nem lehet meghatározni, csak jellemezni - ma sem, ahogy akkor sem lehetett. Azt a majd kilencven évet, ami Trianonra következett - Trianonnal magával, egy újabb vesztes háborúval, egy nemzetellenes kommunista diktatúra évtizedeivel és manapság, „békében”, a nemzetellenes globalitás „eurókényszerűségeinek” legújabb fejleményeivel. Az irodalom szavait hívhatjuk most mi is annak a közérzetnek a jellemzésére, amely nem tud mit kezdeni azzal, hogy ami valaha - nagyapáink idejében - birodalom volt, az képtelen legalább hazává válni, és arról, ami „dicső”, „ezeréves”, „államalkotó” nemzetnek hirdette magát, kiderült, hogy még nációnak sem mindig nevezhető. A századeleji országvesztés pillanatában Kosztolányi szerkeszt egy könyvet Vérző Magyarország címen (Bp. é. n. [1920.]). Bizony ő, a liberális, a nyugatos, a frivol, az affektáló Desirée... Akiről azt döntötte el a régi-új európai idő, hogy többet soha nem mehet haza szülővárosába, hogy soha többé ne láthassa szüleit. Hogy ott is meghúzva a határ, ahol soha nem volt, az Alföldön ke90
