Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Bakos Ferenc: Afrika, Afrika!
rogány fülkéjébe zártan éreztem, a semmi hódit teret köröttem; lassan hatol át az üvegen, hogy bevegye az utolsó várat is: engem. Arra gondoltam, hogy most kedvemre kizokoghatnám magam, de nem volt igazi vágy mögötte. A szél süvöltött és bömbölt helyettem is. Üres voltam, és sorsom iránt közömbös; részvétlen, mint az elutazásom előtti este, amikor Anna vérző, összekaszabolt kezét megláttam. Véletlen baleset volt persze, ahogy mondani szokták. Nőnapi mulatságra menet fiunkra bíztuk a házat, aki megszokásból beláncolta az ajtót, és fülén a kismagnó hallgatójával bebújt az emeleti franciaágyunkba. Mellesleg, a Deliverance24 című kazettámat hallgatta, majd mint aki jól végezte dolgát, elaludt. Anna, aki percekkel előttem ért haza - fél utcahosszra, a lámpák fénykörében láttam iszkolni a rókabundát -, öklével addig verte a kisablakot, míg végül bezúzta. Engem már sarkig-tárt ajtó fogadott, és a kövön szanaszét a vércsep- pek rettenete. Nőm kezére csak egy pillantást vetettem - ér nem sérült, hál’is- tennek! -; fiunk, a megszeppent házőrző segített bekötözni, bennem meg a közömbösség mellé még egy komisz gondolat is tanyát vert: „Mindenki maga okoz magának csalódást, fájdalmat.” Fél óra múltán a megbeszéltek szerint időnként be-bekapcsoltam a Toyota fényszóróját. Korán jött este volt már — a fényszóró világa egyre hitetlenebből hatolt a sötétségbe -, amikor az operátor csetlő-botló furgonját megláttam közeledni. Az acélpánwát tettem a vonóhorogra, és hirtelen cudarul megrémültem. Inkább éreztem, mint láttam, hogy egy ismeretlen valami sebesen tart egyenesen felém. Földbe-gyökerezett lábamnak máris nekivágódott az a félelmetes valami: egy tevefű-bokor földből kitépett, száraz váza. Ki tudja, mióta görgette a szél ezt az ördögkereket? Most, mintha csak hazaért volna, megpihent lábamnál. Ráadásul beszélt hozzám: „Férfikorba jutva azzal hencegsz, hogy nincs kitapintható egyéni lelked. Hanem csak mint a víz, a világóceán része. Jól idézem? Fiát most itt vagyok én neked, barátocskám, kedvedre tapogathatsz!” Elindult a konvoj. Elől kollégám az operátorral, mögöttük én pányván, szekeremet irányítva - megtért lelkem, a Tékozló Fiú, hátul a saroglyábán. A szomszédom mini oázisában kapott éji szállást, kukacvirágok, kaktuszok közt; homokot túrtam köré, hogy meggondolatlanul útra ne kéljen a szélviharral, és meglocsoltam. Reggelre, ha úgy tetszik, akár gyökeret ereszthet, kizöldülhet! Ritkán álmodó vagyok - szökőévenként ha egyszer -, ám a porvihar rendszerint valami különös álmot hoz számomra. Gondolom, a levegőben súrlódó porszem-miriádok sztatikus erőtere működésbe hozza nálam az álom-centrumot. Halljad hát, Tündöklő Olvasó! Annához közelítettem, ki valamiféle szófán tanyázott, a keleties mívű háttámlának dőlve. Látomásom szinte érezhető közelségben ajándékozott meg arcával: szerelmes mosolyával, sugárzó homlokával, tengerszem-tekintetének rejtelmes mélységével. A felszínt most nem barázdálta fájdalom; hitemre leláttam egészen a leikéig. A végtelenség érzésével leheltem csókot a szájra, ami némán-beszédes lett egyszeriben. Kezét jelentőségteljesen felemelte - a bőrén átkéklő erek fölött nyoma sincs karcolásnak!, - és egy kitartott gesztussal maga 85
