Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 5. szám - Csák Gyula: A múlt helyszíne
nálunk is hamisnak bizonyult. Leginkább elítélően Veres Péter beszélt róla, mint ostobaságról. Az egész nép soha nem lesz olvasó! Ezt megcélozni félrevezető és nevetséges is! Noha restelltem, hogy egyáltalán szóba hoztam, érdekes módon talajt fogott a gondolat egyik angol vendégprofesszor fejében. (Sok volt a vendégprofesszor, mert nélkülük valószínűleg tanerőhiány lett volna az egyetemeken, amelyeket szintén angolok hoztak létre annak idején.) Bevezetőben teleszájjal bírálta a magyarországi kommunista viszonyokat, ahol - az én rosszul idézett bevallásom szerint: íme! - az egész népnek előírják, hogy olvassa a párttikárok által szétosztott brosúrákat. Ghánában ezt másképpen kell. Ott jelenleg a mozdulatlanság reménytelensége uralkodik s ebből úgy segíthet kimozdulni az irodalom, hogy az emberekhez közel megy, tanulmányozza őket és kipuhatolja, mit szeretnének olvasni s arról ír. Ez nem áll messze attól - ismerte be -, amit a kommunista íróknak is javasolnak világszerte s amit időnként meg is valósítottak írók és ebből jött a sematizmus, a proletkult stb. amit aztán kárhoztattak azok, akik előhívták. Ghánában ezt el kell kerülni. Igaz, hogy a ghánai nép egyelőre alkalmatlan önmaga megvalósítására, de alkalmatlan a kommunista életmód befogadására is. Egész valója azt az embert sugározta, aki hiszi, hogy vihar idején csak neki dörög az ég. Időnként úgy rángatta a fejét, mintha szűk ingnyaktól akarna szabadulni, holott csak trikóban volt. A rángatózás a hevület jele lehetett. Az akkori ghánai viszonyokat cifrának nevezte és javasolta az íróknak, hogy distanciával viseltessenek a politika iránt. Azután valami olyasmit mondott, hogy az európai kultúra kollektív tudatában olyan koherencia uralkodik, amelyben áttételesen minden mindennel összefügg. Elég zajos tetszést és nemtetszést váltott ki előző mondatával is, most még nagyobb lett a zaj. Nyilván valami állandó, ott élő vita anyagát érintette és ezzel borzolta a kedélyeket. Felszólalt ellenében egy nála is idegesebb honi tanár, de látszott a viselkedésén, hogy ő mellényzseb ember az iménti mellett. A vendégprof összes tudományos címét tisztelettel sorolta fel, azután hadarta, amit mondani szándékozott, annak a módján, aki megszokta, hogy félbeszakítják, mielőtt beszélni kezd. Amit mégis mondott, azzal minket és a kommunizmust próbálta védeni, ugyanakkor keményen bírálta a vendégprofesszor nézeteit. A vita folytatásából még inkább kiderült, hogy a politikának elsődlegessége van az értelmiség köreiben. Az irodalom valós gondjairól így elég keveset ismerhettünk meg. A politika iránt pedig - megfelelően a vendégprofesszor ajánlatának -, kellő distanciával viseltettünk. Annyi azért megérintette a tudatunkat, hogy egyik ottani fogalmazás szerint: kifelé csúszik Ghána a szovjet ölelésből. Tűnődtünk Bodnár tanár úrral, hogy belekeverjük-e magunkat a kibontakozott vitába, ám gyorsan abban egyeztünk meg, hogy ez olyan örvény, amibe nem hogy belekeveredni, de a széléig menni se szabad. Lógattuk a fejünket, mint a báránykák forró délben. Pedig akkorra már késő este lett és a Hold úgy fénylett, akár egy velencei tükör, ismeretlen ujjlenyomatokkal. 64
