Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Silvester Lavrík: a kandúr
Akartam volna gondolni valamit, csak nem volt mivel. Az irányítóberendezés víz alatt, árvízvédelmi intézkedések nélkül. Az üres koponya boltozata alatt a víz felett kétségbeesett esőbb és büff és hi ütköztek egymásba. A Te Deum a mise végén úgy rúgott bele a hívők álmába, mint az apokalipszis tíz lovasának patái. Jól mondom. Legalább tíz. Ezután a vasárnapok csöndben teltek. A remegő gyomrot csak a nyúl- vagy a tyúkhúsleves keltette életre, anya jó kis átlátszó vasárnapi levese. Apám csak vigyorgott, mikor anyám megkérdezte, kérek-e még. A Kandúr az egész vasárnapot átaludta^ Úgy, ahogyan átaludta a keddet, ahogyan átaludta az egész fehér naptárat. Öt a naptárnak csak az a része érdekelte, ahová holdacska volt rajzolva. Minél feketébb, annál jobb. Mire a Kandúr kinyitotta a szemét, az elmúlt éjszaka sebei elhervadtak. Még egy kicsit égtek. Mikor este apám óvatosan megvakargatta a füle mögött, a Kandúr megkarmolta a kezét. Rögtön megkapta a magáét. Apám felemelt mutatóujja emlékeztette a Kandúrt, és engem : - A nagyobb kutya... A Kandúr kemény farokkal elballagott. Én... Inkább hagyjuk. Az biztos, hogy én nem ballagtam el kemény farokkal. Néha egész héten nem láttuk a Kandúrt. De annál jobban hallottuk. A pajtában olyan élet volt, mint még soha. Apámmal ültünk a kertben és vártuk az éjfélt. Apám nyáron szeretett késő éjszakáig ülni a fák alatt, amelyeket ültetett, a pádon, amelyet ő tákolt össze, a fűben, amelyet ő kaszált. A létezés kézzelfoghatóságának érzését adta neki, azt hiszem. S én egészen szívesen vetettem alá magam ennek. Almában kotkodácsolt egy tyúk, átfújtatott egy sün, alkonyaikor átsuhant egy denevér, a hold meg bámult, csak úgy. Ez alkalommal is így történt. Péntek este volt. A cigányok a temető mögötti dombon - mindenki tudtára adták. Saxofon, harmonika, hegedű. Délután két vödröt vittek a kocsmából. Az egyikben sört, a másikban pálinkát. így messziről, minden egybemosódva, igénytelen, kellemes poézia, még ha elég idegesítő is. Olyasmi, mit a Mór ho\ Apámmal az öreg almafa alatt ültünk a kertben. Csak olyan savanyú bőralmákat termett, apám kormosnak hívta őket, nem tudom, honnan szedte ezt a nevet, de ízlettek neki. Amikor kicsi voltam, egészen kicsi, azon az almafán volt a főhadiszállásom. Igazi sátor. Narancssárga. Kicsi, lyukacsos, elrongyo- lódött sátor. Ilyenkor este az almafa impozáns fa volt. A pajtában olyan élet volt, mint még soha máskor. A vad rikácsolásnak se vége, se hossza. Áradt belőle a tömény állatiság, sortűz sortűz után, mint hosszú, szénnel megtelt vonatok az alagútból. Mindegyik hullám többször visszhangzott, mindegyik megmozgatta a júniusi éjszaka fiiledtségét.- Önfejű kos, - apám hangjában büszkeség hallatszott. Egy pillanatig nem tudtam, kiről beszél. - Meg ne próbálj olyan lenni, mint ő. A kerítés alatt döglesz meg, még a kutya se ugat meg. 37
