Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 5. szám - Végh Attila: A táj fátyoltánca

elmosódás története. Derrida a Fehér mitológiában így ír: „Az ó'seredeti értelem, az eredeti alakzat, mely mindig érzéki és anyagi (...), nem pontosan metafora. Egyfajta áttetsző' alakzat, mely egy tulajdonképpeni értelemmel egyenértékű. Akkor válik metaforává, amikor a filozófiai beszély forgalomba hozza. Ekkor egyidejűleg felejtjük el első értelmét és első elmozdulását. Nem vesszük észre többé a metaforát, hanem azt vesszük tulajdonképpeni értelemnek. Kettős eltörlődés. A filozófia nem más, mint ez a metaforizációs folyamat, mely magát ragadja el. Alkatánál fogva a filozófiai kultúra mindig is elmosódott.” Ahogy a hűiében elmosódnak a fák, az erdők, úgy hagyja maga mögött a szellem a természetet, hogy a távolodás végpontján megpróbáljon majd megragadni belőle valamit, amit bensővé tehet, és amibe kapaszkodva megmentheti magát. Ez a kapaszkodó az, amit tájnak nevezünk.

„A természet mondhatni üres, híján van az embernek; a táj viszont telített, még tisztán dezantropomorf alakjában is hangulatok, élmények lengik át.”s Az antikvitás és a középkor azért nem érezte a tájat, mert még az egységes természetérzés talaján áll. A toposz, az átélt, átlelkesített, kisebb, közelebbi természetdarab, majd akkor lesz fontos, amikor az ember eredendő világban- benne-létének tudata szétszakadt, és amikor ez a hiány már fájdalmas.

Polgár Gyula A tájképfestészet analízise című írásában - amely a Lyka Károly szerkesztette Művészet 1912/9-es számában jelent meg - ez áll: „Régen ismert tény, hogy a városi kultúra teremti meg a természet utáni vágyakozást. A tájkép-festészet csak akkor fejlődhetett ki, mikor már gazdag és nagy városi élet volt. Nem a kőházak tömege hajt bennünket az erdő és a mező üde zöldjére, vagy a havasok zord világába! Nem! Érdekeink ezer szála a városhoz kötöz, és a falusit, aki élte végéig naphosszat gyönyörködhetnék a természetben, gyakran untatja a természet. Ámbár nem tagadható, hogy a friss levegő, a színek és a formák változatossága és a zsivaj után a csend vágyakozása is képzeletbeli kielégülést talál a természet képeiben. E vágyakból azonban a frusztrán izgalom folytán sokszor előáll a neurosis. A természethez való visszatérés vágya is túldeterminált, azaz több egymástól független okra vezethető vissza. Döntő azonban csak egy: a városi élettel járó frusztrált izgalom. Tehát nem a házak hajtanak ki, ismételjük, hanem az emberek és sokadalmuk alkotása: a városi kultúra. Ezer és ezer alkalom korbácsolja fel érzékeinket: az emberek sokasága, a színház, a zene, a festészet, az irodalom és minden látványosság a mindeneket lenyűgöző Erós szolgálatába szegődik, hogy hozzánk közelebb férkőzzék, és mindeme gyönyörűségek előtt állunk mi Tantalus kínjaival. Ekkor támad fel lelkűnkben a vágyaktól való menekülés vágya, mint egyetlen út a fájdalmas érzések elől való szabadulásra.”

A görögöknek nem volt szükségük erre a menekülésre. Ok azért nem ismerték a tájat, mert számukra a mítosz jelentette azt a horizontot, amely egyrészt kijelölte az emberi világ határait, másrészt a világmagyarázati elvek rendjét bensővé tette, átlelkesítette. A mítosz elmesél eg)7 olyan történetet, amely az objektív világra vonatkozik, de mélyen szubjektív. Külső és belső mély együtt- haladásában sem objektivitás, sem szubjektivitás nem létezik. (Ezek a később a tudatra és világra széthasadt lét hintafogalmai lesznek.) A mítosz istenek és héroszok története, de miközben a mítoszt mesélő/hallgató kifelé indul magá26