Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 5. szám - Mile Zsigmond: Panel (2., befejező rész)

fölpattantam a földről, a hatvannégyes tuja hátuljába ugrottam, alig kaptam levegőt, remegett az inam, a lada vezetője, aki elütött, nagydarab, télikabátos ember, havas lábbal a peronra trappolt, rohadt kölyök! bőgte, meg volt ijedve ő is, rohadt kölyök! lekevert egy marhanagyot a hozzá legközelebb ülő magamfélének, aztán, hogy a tuja csöngetett, leszállt, és akkor engem nagy nyugalom lepett meg, hosszú megállót mentem a hatvannégyes tujával, kattogott alattam a sín, letéptem a szúrós sálat a nyakamból, és a napfényes tízemeleteseket bámultam.

mint az olajfák illatát tavasszal a parkolóban, úgy, olyan élvezettel ittuk magunkba a benzingőzt, a túráztató trabik vastag, télesti gomolyát.

fabidőn a bőre őre, ne feküdjön hideg nőre! mondta matyi bá, a béemes pinabubus alsógatyában, tökeit vakarászva, szódavizet szopva, hogy fölkelt és benézett hozzánk a nappaliba, ahol a kismatyival a mecsboxokat gurigáltuk a versenypályán, a karácsonyfa alatt.

ha lezárt vasúti sorompónál vág)' forgalmi dugóban ácsorgásra kényszerül, állítsa le a motort! így 3 perc alatt 1 kilométernyi útra elegendő üzemanyagot takarít meg, energiafelügyelet, takarékossági világnap, (részlet az androméda őrs naplójából)

ki nyújtja ide a markát? kérdezte balog lajos bácsi a cigarettát fölfelé tartva, hogy a hamu le ne pottyanjon, lesz, ami lesz, gondoltam, ha nagyon süt, legfeljebb eldobom (nem sütött, a hamu nem süt...), bíztam lajos bácsiban, szerettem őt, pedig szigorú volt, a keze is eljárt olykor (a tanárak közül egyedül neki), ének-zenét tanított, egy ideig történelmet, de sose a könyvből (azt ostobának tartotta), hanem fejből, tátva maradt a szám, mikor a régi magyarokról meg a tatárok nyílazótudományáról beszélt, hogy valakinek átlőtték a torkát, mikor kidugta a fejét a toronyból, lajos bácsinál az évszámokat is megjegyeztem, és énekelni is szerettem, mert zongorán kísért minket, és az olyan szép volt, ahogy a hangok (a mienk meg a zongoráé) összetalálkoztak a levegőben, lajos bácsi nem illett az új iskolába, a többi tanártól különbözött, öltönyben járt, tükörfényesre bokszolt cipőben, nyakkendője sose állt félre, ősz haja is csak zongorázás közben bomlott szét, és cigarettázott a folyosón (szigorúan tilos volt), nyugodtan, egyenesen, mosolygós, barna szemmel, simára borotvált arcát és bajuszát időnként végigsimítva... egyszer nagyon pipán jött be órára, az osztály vigyázzra legyintett, le-föl járkált a padok közt, cipője ropogott, ajaj! gondoltuk, ajaj! de akkor már rántotta is ki a pádból a csukát, a gra- bancánál fogva jól megrázta, szegény csuka csak lesett, köpni-nyelni nem bírt, de aztán lajos bácsi fölvilágosította, elmondta neki, hogy látta tegnap a téren, amint a haverjaival derékbatörtek egy facsemetét, arról a facsemetéről szólt aztán az óra, az életről, ami istentől ered... szép tavaszi nap volt, a salakospályát néztem, a kapu tájékán zöldült a fű, behallatszott a verébzsivaj, csöngettek, de lajos bácsi beszélt tovább, aztán egyszer csak a hóna alá csapta a naplót és kiment, akkor láttuk utoljára, állítólag nyugdíjazták (nem hittem el, réges12