Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 4. szám - Sümegi György: Zsögödi Nagy Imre vándorkiállítása

Nagy Imre munkásságában így az anekdotikus elem kezd jellegadóvá válni. Révész Imrének az 1880-as években alapozott népéletkép-fölfogásának egy korszerűsített, egyéniségére és csíki témákra szabott 20. századi variánsát te­remti meg. Amikor is a korábbi feszültség, szín- és formatartalom apró rész­letekben, az öncélúbb ecsetjárásban föloldódik. Ezek persze jellemzó' részletek (szétvetett lábakkal alvó férfi, a szoptató anya lábgörbülete, középtérben tyú­kokat etető asszony, pisilő kisfiú stb.), amelyek végül is a részletekbe, a mikro­világokba irányítják a figyelmet. Egyre inkább az ilyesfajta fragmentumokból vagy népéletképi részletek halmazából épülnek azok a sokalakos, panoramikus kompozíciók, amelyek a csíki táj- és népélet átfogó kép-történetei. Itt, éppen ezekben a művekben, a bruegheli részletezettségben, a sokat mondani, minél több jellemző részletet megörökíteni akarás igézetében van az ő művészetének nagy csapdája: a részletezettség, az egész, a vágyott Teljesség megidézése, megközelítésének megkísértése közben korábban elért festői értékei, kifejezé­sének ereje, drámai hangja veszi el. Ahogy egyik legjobb értője, László Gyula fölteszi a kérdést: „vajon Nagy Imre zsögödi élete nem tette-e művészetét puszta néprajzi ténnyé? Nem vált-e provinciálissá? (...) Képein nem színfoltok vannak, hanem a zsögödi valóság, a patak, a palló, a tyúkól, az emberek, az ál­latok, a messze tájak, minden, ami a képen van, szinte fogható hitelű valóság. (...) Vajon zaklatott életünkbe nem az ’elveszett paradicsom’ evangéliumát hozzák-e Nagy Imre pásztorai, földművesei, életerős emberei, asszonyai, tisz­ta színű tájai és kristályvizű patakjai? A tiszta élet példáját, a néphez hű maradt ember példáját köszönhetjük Nagy Imrének” - zárja le érthető emberi kibúvó­val László Gyula is 1976-ban a mélységében nehezen megválaszolható kér­dést. Talán azért is merülhet föl mindez ilyen élesen a kiállítás tükrében, mert annak arányai egyértelműen ezt sugallják. Hiszen lehetett volna például Nagy Imre magyarországi alkotói periódusát, az ahhoz kapcsolódó műveket sza­porítani (Alföldi táj, 1920, Kukoricák)áiitás, 1924, Kettős portré, 1921). Igaz, hogy az említett két utolsó művet kölcsön kellett volna kérni a székely Nemzeti Múzeumtól, Sepsiszentgyörgyről. Ahogy további alkotásokat a Kecskeméti Képtártól, a Petőfi Irodalmi Múzeumtól és magántulajdonból. Éppen ezen művekkel a Csíki Székely Múzeum anyagát úgy lehetett volna kiegészíteni, fölerősíteni, hogy a pályakezdés fontos művei és az életmű magyar művészeti, magyarországi kapcsolódásai még inkább megjelenhessenek a válogatásban, a tárlat összképében. Egyrészt az arcképeket, arckép-rajzokat lehetett volna, pl. az Erdélyi Helikon íróportréi (Dsidától Kós Ivárolyon át Tompa Lászlóig) és az 1956-os forradalomhoz kapcsolódó opuszok irányába (Féja, Géza, Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Tamási Áron, továbbá a Vihar című kompozíciók) bővíteni. Azért, vagy legfőképpen annak érdekében, hogy az életmű szerves magyarországi művészeti kötődései evidens módon jelenhesse­nek meg. A pontosítás, a tények tiszteletben tartása az idézett, a kiállítást kísérő kiad­ványra is ráférne. Szabó András főmuzeológus, a Zsögödi Nagy Imre-hagya- ték kurátora pl. az írja, hogy „Budapesten magába szívta Nagybánya szellemi­ségét” - talán úgy pontos, hogy Nagybányán. Akvarellt Zsögödi Nagy Imre 64

Next

/
Thumbnails
Contents