Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 4. szám - Sümegi György: Zsögödi Nagy Imre vándorkiállítása
Nagy Imre munkásságában így az anekdotikus elem kezd jellegadóvá válni. Révész Imrének az 1880-as években alapozott népéletkép-fölfogásának egy korszerűsített, egyéniségére és csíki témákra szabott 20. századi variánsát teremti meg. Amikor is a korábbi feszültség, szín- és formatartalom apró részletekben, az öncélúbb ecsetjárásban föloldódik. Ezek persze jellemzó' részletek (szétvetett lábakkal alvó férfi, a szoptató anya lábgörbülete, középtérben tyúkokat etető asszony, pisilő kisfiú stb.), amelyek végül is a részletekbe, a mikrovilágokba irányítják a figyelmet. Egyre inkább az ilyesfajta fragmentumokból vagy népéletképi részletek halmazából épülnek azok a sokalakos, panoramikus kompozíciók, amelyek a csíki táj- és népélet átfogó kép-történetei. Itt, éppen ezekben a művekben, a bruegheli részletezettségben, a sokat mondani, minél több jellemző részletet megörökíteni akarás igézetében van az ő művészetének nagy csapdája: a részletezettség, az egész, a vágyott Teljesség megidézése, megközelítésének megkísértése közben korábban elért festői értékei, kifejezésének ereje, drámai hangja veszi el. Ahogy egyik legjobb értője, László Gyula fölteszi a kérdést: „vajon Nagy Imre zsögödi élete nem tette-e művészetét puszta néprajzi ténnyé? Nem vált-e provinciálissá? (...) Képein nem színfoltok vannak, hanem a zsögödi valóság, a patak, a palló, a tyúkól, az emberek, az állatok, a messze tájak, minden, ami a képen van, szinte fogható hitelű valóság. (...) Vajon zaklatott életünkbe nem az ’elveszett paradicsom’ evangéliumát hozzák-e Nagy Imre pásztorai, földművesei, életerős emberei, asszonyai, tiszta színű tájai és kristályvizű patakjai? A tiszta élet példáját, a néphez hű maradt ember példáját köszönhetjük Nagy Imrének” - zárja le érthető emberi kibúvóval László Gyula is 1976-ban a mélységében nehezen megválaszolható kérdést. Talán azért is merülhet föl mindez ilyen élesen a kiállítás tükrében, mert annak arányai egyértelműen ezt sugallják. Hiszen lehetett volna például Nagy Imre magyarországi alkotói periódusát, az ahhoz kapcsolódó műveket szaporítani (Alföldi táj, 1920, Kukoricák)áiitás, 1924, Kettős portré, 1921). Igaz, hogy az említett két utolsó művet kölcsön kellett volna kérni a székely Nemzeti Múzeumtól, Sepsiszentgyörgyről. Ahogy további alkotásokat a Kecskeméti Képtártól, a Petőfi Irodalmi Múzeumtól és magántulajdonból. Éppen ezen művekkel a Csíki Székely Múzeum anyagát úgy lehetett volna kiegészíteni, fölerősíteni, hogy a pályakezdés fontos művei és az életmű magyar művészeti, magyarországi kapcsolódásai még inkább megjelenhessenek a válogatásban, a tárlat összképében. Egyrészt az arcképeket, arckép-rajzokat lehetett volna, pl. az Erdélyi Helikon íróportréi (Dsidától Kós Ivárolyon át Tompa Lászlóig) és az 1956-os forradalomhoz kapcsolódó opuszok irányába (Féja, Géza, Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Tamási Áron, továbbá a Vihar című kompozíciók) bővíteni. Azért, vagy legfőképpen annak érdekében, hogy az életmű szerves magyarországi művészeti kötődései evidens módon jelenhessenek meg. A pontosítás, a tények tiszteletben tartása az idézett, a kiállítást kísérő kiadványra is ráférne. Szabó András főmuzeológus, a Zsögödi Nagy Imre-hagya- ték kurátora pl. az írja, hogy „Budapesten magába szívta Nagybánya szellemiségét” - talán úgy pontos, hogy Nagybányán. Akvarellt Zsögödi Nagy Imre 64
