Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Pomogáts Béla: Emlékek lírai regénye

önéletrajzi regényeivel, Déry Tibor ítélet nincs és Vas István Nehéz szerelem című emlékirataival tart rokonságot. Az írói szándékot, mondhatom így is: az ihletet őnála is a visszatekintés, az önvizsgálat és a számvetés fűti; az az igény, amely a megélt sorsról akar mérleget készíteni.

Az önéletrajzi műfajok, mint ezt Déry és Vas műve is igazolta, áthangolódtak, átalakultak az idők során. A klasszikus önéletrajzi regény erősen intellektuális jelleget kapott, az „esszéregényhez” közeledett (mint ahogy az ítélet nincs és a Nehéz szerelem is „esszéregény”). A verses önéletrajzi regény, amelynek klasszikus formája nálunk olyan művekben jelent meg, mint Arany János költeménye: a Bolond Istók és Arany Lászlóé: A délibábok hőse, viszont „lírizáló- dott”, a lírai költészethez hasonult. S legfeljebb verseskönyvszerkesztő-elvet jelentett, áttételesen a verseskötet magasabb struktúrájában jelentkezett. Ebben az értelemben lehet „verses önéletrajzi regénynek” tekinteni Zelk Zoltán utolsó versesköteteit is.

Zelk Zoltánnak ezekben a verseiben gazdag epikus anyag, ha tetszik, önéletrajzi információ található. E versek eredendő költészetét mégsem pusztán a festői kép szerkezete, a szürrealisztikus-álomszerű kompozíció okozza, hanem vallomásos, meditativ karakterül is. A színesen és pontosan festett emlékképeket mindig lírai meditáció zárja le. Az álomszerűségükben is szemléletesen felrajzolt képek körvonalai és méretei hirtelen kitágulnak, a jelenet kozmikus dimenziókba emelkedik. Az Ezerkilencszázhuszonnégyben láttam című vers például régi emléket idéz, hat cigányasszony önfeledt tánccá a családi ház udvarán. Aztán a kép hirtelen átvált valami egyetemes jelentésbe, a létezés szomorúságát fejezve ki. A cigányasszonyok lerogynak a fáradtságtól, és zokogni kezdenek: „zokogni kezdtek, s oly fekete szájjal, / oly világrepesztő vonítással / zokogták át az alvadt éjszakát, / akár az isten, / ha zokogni tudna, / mintha zokogni tudnának a fák!” S idézhetnők a példákat tovább. A meditativ záradék mindig az idős költő közérzetére, szorongó tudatára utal. Arra, hogy a testi szenvedéssel, a hanyatló erővel, az elmúlás kísértő árnyaival kellett megküzdenie.

Ez a küzdelem nem járt a vereség érzetével, a létezés elégikus szomorúságával. A Bolond szájból bolond dal fúj ciklus árulja el, hogy Zelk Zoltán öregedő szívében mennyi életkedv dobogott, milyen bölcs iróniával és humorral tudta szemlélni a világot és saját helyzetét. Van verse, a Győzelem, amely arról tanúskodik, hogy a múlt idézése mellett a kortársi jelen derűsebb pillanataira is talált szavakat. Ezek a versei arról a bölcs egyensúlyról, szelíd harmóniáról tanúskodnak, amelyet az öregség hozott. Végezetül ezt a versét idézném fel: „Ha átgázolva a tengereken, / az öregség csuszamlós / földrészét megtalálod, / visszanézve, látod? / az ifjúság / fölbokrétázott csillagok alatt, / mindig zöld évszakokban járva, / zsákmánnyal megrakott napokkal is / kudarc kudarc kudarc - / megöregedni! az a győzelem.” Es ezért az elmúlás sem lehet vereség.

62