Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja

tust Bánrévyvel, aki nem is küzdött sokáig. Olyan pózban zuhant a padlóra, mint az anyja méhében fekvő' embrió.

Nem emlékezett, hogyan került kezébe a csákány. Leroskadt a földre a holttest mellé, és zokogott a boldogságtól. Sós lé csurgóit az áldozat szürke szemeibe. A természet rítusát egy szirénázó rendőrautó vágta ketté. Krisztián odaugrott az ablakhoz. Az utcai lámpákat már leoltották, de az éjszaka tömbje még mindig átláthatatlan volt. A szirénahang távolodón elhalt, és Krisztián hozzáfogott, hogy megünnepelje az újabb véráldozatot. Összeszedte a polcokról az asztrológiai tárgyú könyveket. Ötvennégyet talált. Nagy kört rakott ki belőlük a holttest körül. Szerencsére jó nagy volt a szoba. Ritkaság ez egy panelházban, ahol üzleti megfontolásból általában méterenként felhúznak egy falat, hogy öntudatlanul is annak a szociológiai kísérletnek hódoljanak, melyet úgy nevezhetnénk: az individualista családmodell kialakítása. Bánrévynek nem volt szüksége semmiféle családmodellre, mert a szoba tanúsága szerint egész életében egyedül élt. Sehol egy családi fénykép, vagy bármilyen közös emléknek látszó tárgy. Könyvek és könyvek.

A kör alakú vérmedence gyönyörűen szabályos lett, de egy elem még hiányzott, a mágikus kör záróköve. A könyvespolchoz lépett, és hosszas keresgélés után kiválasztotta a megfelelő darabot. Nietzsche Zarathustrája volt. Az új, kékfedelű kiadás, amelyhez rengeteg jegyzet is készült. Krisztiánnak is megvolt otthon ez a könyv. Polca legfelső sorában, középen kapott helyet, és ő néha úgy érezte, ez a könyv nem is könyv, hanem élőlény, Isten szeme, ami figyeli őt, megítéli a dolgait, fázik, ha a szobában hideg van, és egyáltalán: együtt él vele. Krisztián kezébe vette az élő könyvet. Forró volt. Az egyetlen hőforrás a megdermedt szobában. A padlón a holttest, amely - ezt Krisztián tudta valamelyik krimisorozatból - óránként egy fokot hűl, fölötte a rém, akinek pillantása bárkit jéggé dermeszt, a könyvekben a néma világűr csillagjelei, odakint pedig a hűvös testű denevéreket röptető éjjel. A testet — amelynek fejéből a világot kiszippantotta a jégcsákány, és amely már nem volt Bánrévynek nevezhető, hiszen nevét ugyanebben a rítusban örökre elvesztette -, a betűkör közepében szépen, ravatalosan elrendezte. Nietzschét a kör csúcsára helyezte.

Lassan, elgondolkodva ment végig a több méter átmérőjű körön, és felnyitotta a tizenegyedik, huszonkettedik, harmincharmadik, negyvennegyedik, ötvenötödik könyvet. Ha valaki megkérdezte volna, miért teszi, nem tudott volna felelni. Mozdulatait és gondolatait már a nagy úrnak adta. O maga csak annyit tudott, hogy ebben a lemondásban érlelődött meg a szabadság igazi, ősi értelme. A nagy úr a bársonyszakadékból eléjött, és sejtelmes meghatódott- sággal elfogadta a felajánlást. Krisztián pedig megértette, hogy az ő küldötte volt az ördögi üdvözlet, a redőnytokban megfulladt denevér. A halál fejedelme így őrizgette az albérlet mit sem sejtő lakóját magának, hogy amikor eljön az ideje, beoltsa lelkét a küldetés vákuuminjekciójával.

Az erkélyajtó bevágódott. A hirtelen feltámadt huzat kiszippantotta a megsárgult nejlonfüggönyt a szobából. Kísérteties zászlóként lobogott az éjszakában. Krisztián becsukta az ajtót. „Llogy a Csi ki ne menjen.” Azzal kiment a konyhába, hogy megkeresse a szükséges kellékeket. Hiába is próbálnánk kita38