Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja

fazon volt, az a típus, akiről azt is hihetnénk, hogy egy hivatalban húzta az igát egész életében. Es ha nem tud aludni, elővesz egy régi kimutatást, és újra végigszámolja, rendben van-e. Ez a képzet egészen addig tartotta fogva Krisztiánt, amíg a csillagok rabja asztalhoz nem ültette páciensét, és az ütött-kopott laptopot felnyitva rá nem emelte szürke tekintetét. Akkor aztán a fürge kis ember megszűnt hivatalnok lenni. Átható szemei voltak, olyan szürkék, amilyen akkor áll elő, ha egy pálcikára szúrt papírkorongra felfestjük a szivárvány színeit, és a pálcikát gyorsan megpördítjük. Bánrévy szemeiben ott pörgött az egész csillagrendszer, és ő a kozmikus pörgést - ezt Krisztián határozottan érezte - képes átlátni, megszelídíteni, és egyetlen pupillasugárban a páciens leikébe küldeni. Pedig még semmi nem történt, csak ültek szótlanul, egymással szemben a kis asztalnál, és méregették egymást. „Nagy arcismerő lehet.” Az ég zseblámpafénye úgy kotorászott Krisztián bensőjében, mint a terhelő kartotékok után kutató Derrick.

„Szóval horoszkópot szeretne. Es miért?”

Krisztián nem tudta, mi a helyes válasz, de kezdte úgy érezni, hogy tényleg nem lenne hülyeség, ha ez az ürge megcsinálná a horoszkópját.

„Mert nem ismerem magam eléggé.”

Az ürge megértőén bólogatott.

„Hát igen, sokan vannak így manapság. Na, kezdjük is el. Mikor született?”

Hatalmas hó volt, amikor Krisztián született. Ha elképzelte, mindig a Simon Menyhért születése jutott eszébe. A filmben szinte úsznak a hóban a Bükk őzei, szarvasai, vaddisznói. A kis hegyi faluban vajúdó asszonynak csakis a párttitkár, és a lelkes élmunkás csapat jelentheti a segítséget. Nélkülük még szülni se lehet. Igazi propagandafilm, Krisztián mégis szerette, mert az a nagy fehérség gyönyörű, és mert mindig saját születését juttatta eszébe.

„Hatvankettő, február negyediké, délután fél kettő.”

Az asztrológusnak fennakadt a szeme, mint akit fejbe vágtak.

„Talán mondtam valami rosszat?”

Amaz nem felelt. Lassan összeszedte magát, és pötyögtetni kezdte laptopját. Amíg a csillagász dolgozott, Krisztián szemügyre vette a szobát. Könyvek mindenütt. „Mutasd a könyveid, és megmondom, ki vagy. Nem buta ember.” Asztrológia, pszichológia, filozófia, meg mutatóba egy kis szépirodalom. Persze az is Borges, Pessoa, Musil. „Elméleti ember. Semmi szépelgés, semmi könnyedség. Csak a bolygók nyugodt, egyenletes röpte. A kiszámítható világ.” Krisztiánnak régi élete jutott eszébe. Egyetlen ívben látta most zuhanását - amit nyilván ez a kis ember is nyomban kiderít a csillagok alapján. Eredetileg filozófus szeretett volna lenni, de az irodalom is érdekelte. Filozófiát olvasott, és közben „metafizikus” verseket, novellákat írt. Hitt benne, hogy képes bejárni azt a mezőt, ami a gondolat és az érzés között terül el. Aztán az életét kezdte elönteni valami későn felismert, ellenállhatatlan lustaság. Már egyre kevésbé akarta megváltani a világot, összes rokona néhány év alatt meghalt. Amikor aztán épp aktuális főbérlője az egyre inkább elmaradozó befizetések miatt kirakta az utcára, és életébe bebólintott a hajléktalansors árnya, megemberelte magát, és elkezdett fordítani gyorsan és sok pénzért eladható könyveket. „Filozófusból leninista vámpír, szép kis történet.”

35