Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 3. szám - Végh Attila: A vér útja
Ugyanígy járt az angol nagyszótár, Kosztolányi összes novellája, az RTV Részletes és az A/4-es jegyzetlapok. Krisztián körülnézett. A holland könyvespolc román porszagot lehelt. A szobanövények úgy lógtak, mint Dali órája. Krisztián keze az asztalba merült. Körülállták a székek. A szőnyeg hínárosan hullámzott. Erezte, hogy a zsibbadás a kezéhez ér, és kúszik föl a karján. Mintha homok folyna az ereiben. Homokember. Es elérkezett a döntés pillanata. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy eljött az a pillanat, amelynek az elején még föl lehet pattanni az asztaltól, de a végén már nem. Soha többé. Krisztián érezte a pillanat húzását, és vágyott is rá, hogy megadja magát a mézes vákuumnak. De életerejének utolsó hulláma végigfutott idegsejtjein, beleremegtek a dendritek, axonok, és ő, engedelmeskedve az áramnak, felpattant „főnöki” karosszékéből, íróasztaláról felkapta, ami keze ügyébe esett (cigaretta, öngyújtó, régi acélbicska, pénztárca), majd a zsibbadó lakást egy utolsó rohammal mindörökre maga mögött hagyta. V í Z Hirtelen filmhősnek érezte magát, aki az ódon, iitött-kopott gangon az életéért fut. Krimi főszereplőjének, aki üldözői elől menekül, hogy egy lépcsőfordulóban a rossz arcú banditákra rávághassa a túlélés acélajtaját. Elideg éjszakai fények csaptak a szemébe, űzték messze a háztól, ahol tovább lakni egyet jelentett a halállal. Végre leért a földszintre, rohant végig az átváltozás lépcsőházán. Bevágta a hatalmas, korhadt kaput, lihegve megállt az utcai éjszakában, és fölnézett az égre. Hihetetlen látvány. Vörös csík folyt végig a fönti semmin, habpiros szivárgás. Mintha kifolyt volna egy bolygó vére. „A Baross tér felé megy, és valahol a Duna fölött van vége.” Persze tisztában volt vele, hogy ez a mondat ebben a formában nem igaz, egyrészt mert az ég nem feleltethető meg földi tereknek, másrészt mert fene tudja, hogy ami ideiemről oda látszik, az hol van valójában. De a mondat igazságtartalmán most nem rágódott tovább, mert - és ezt most, a vérző ég alatt állva mindennél jobban érezte - akik így tesznek, azokat elnyeli a mocsár. iMost futni kell. Futni, amerre az ég mondja. Egy ismerős ház előtt megállt, hogy kifújja magát. És ahogy állt ott, a ház kapuja előtt az éjszakai Thököly úton, az is tisztára déja vu. „Haver, nincs egy kis apród? Mondhatnám, hogy kenyérre kéne, de nem kamuzok. Alkoholista vagyok.” A reszelős hangra megfordult. Szokásos látvány: vedlő ruhájú, puffadt arcú főszer hunyorgott rá imbolyogva. „Még most is, még ezek is akarnak tőlem valamit. A kurva anyjukat.” Levegőt vett, hogy kimondja, hogy a kéregető rusnya arcába köpje, amit gondolt. De hirtelen meggondolta magát. A düh egy szempillantás alatt elült, és a részvéttelenség bársonyleplében a gyilkos elindult a szertartásra. Megigazította fekete szalag-nyakkendőjét, tekintetét ünnepélyesen az égre emelte. A Thököly út fekete fogsorai között folyt a jel. „Dehogynincs, csak menjünk be a kapu alá. Nem akarom, hogy valaki meglássa, mennyi lóvém van.” 24
