Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 2. szám - Békés Márton: "Világalkonyat lángol"

A Platón által Atlantisz'"’ színeinek tartott fehér, vörös és fekete jelképezte társadalmi berendezkedés valójában több egyfajta szociális rendszernél, hiszen ez a közösség teljes szellemi harmóniáját jelenti, amelynek belső összetartozását az egyes kasztokhoz tartozó metafizikai energiák egyensúlya adja. A vezető ebben az Istentől adott rendben a szellemi kaszt, a fehér szín által szimbolizált „cselekvés nélküli szellemi uralom” birtokosainak közössége; ezt követi a vertikális hierarchián lefelé szállva a katonák és kormányzók közössége, akik a cselekvés, a szellem nélküli puszta uralkodás tulajdonosai, az ő színük a vér színe; végül az anyag átalakítását és az azzal való rendelkezést végzők következnek, az ő színük a termékeny föld színe. Hamvas éles különbséget tesz a hatalmat cselekvés nélkül, a szellemmel gyakorlók, vagyis a tényleges uralkodók és a hatalmat pusztán cselekvéssel gyakorlók között. Ennek a distanciának a hiányát Platónnál különösképpen kárhoztatja, mivel ő a filozófus király formájában egyesíteni akarta a kettőt, noha azt Hamvas szerint nem lehet és nem is volna kívánatos. „A kormányzó [második kaszt] nem uralmat gyakorol, hanem hatalmat. 0 az alkalmazó. A cselekvő. A szellemi embernek [első kaszt] nem szabad gyakorlatinak lenni, a kormányzó feladata, bog)' az abszolút szellem követelményeit a közösségben végrehajtsa. [...] A kormányzói kaszt, igazi alakja: a harcos katona”!"

A I Iésiodos által leírt ciklikus világrend fázisai egy-egy kaszt uralmának felelnek meg. Az egyes kasztok vertikális alászállás révén szerzik meg a nekik megfelelő világkorszakban a hatalmat, amely folyamatos eltávolodást jelent a primordiális tradíciótól, miközben az aranykori modell regresszív elfelejtődé- sét a dekadencia minél erősebb megnyilvánulása kíséri; ez a válság eszkalációja/'4 Platón, amikor az atlantisziakról beszélteti Kritiaszt, az így szól a hanyatlás okáról, vagyis az ember isteni jellegzetességének fokozatos elhalványo- dásáról:

Sok nemzedéken át, amíg az isten [Poseidón] természete elég erős volt bennük, engedelmeskedtek a tölténynek és jó barátságban éltek a velük rokon isteni világgal. [...] De amidőn az isteni rész tiinedezett bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba került az emberi jelleg, [...] elkorcsosultak [...], hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették/’

Az Aranykor az archaikus közösségnek a maga teljességében megjelenő, a hagyományt primordiális tisztaságában megélő formája; itt a szellemi kaszt vezeti a közösséget, s az összes többi kaszt is a maga helyén teljesíti az egész közösségre érvényesülő anyagi és metafizikai feladatát. Az Ezüstkor az előbbitől elváló, a hagyomány halványodásának első jeleit mutató korszak, amelyben a „cselekvés nélküli cselekvés'' elitje helyett a közösség vezetését a csak cselekvés nélküliek - a vallási vezetők - látják el. Ekkor válik az Aranykor emlékezetté és rituális gyakorlattá, mivel közvetlen megélésére nincs lehetőség és ezért gyakorlata is csak visszatekintő jellegű lehet. Majd a Rézkor következik, ahol a katonai erő érvényesül, azaz a csak cselekvés emberei gyakorolják a hatalmat, de minden uralmi képesség — mert a szellem birtoklása - nélkül. Hésisodos így ír erről:

72