Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Kiczenkó Judit: Útban a Szondi két apródjához

kérdése volt, ismerjük Petőfinek írott leveleitől kezdve.” Ugyanakkor úgy tűnik, - hogy Nemes Nagy Ágnesnek Arany művészetét tekintve korszakos jelentőségű V. László elemzése, amelyben Arany balladisztikai törekvéseit az objektív líra felől értelmezi, és elemzése eredményeképp annak előképeként határozza meg - nem is annyira egy felismerési folyamat kezdete, hanem empatikus és szakszerű összegzése. Hiszen az objektivitás kérdésével kapcsolatosan Arany Erdélyi kritikájára írott válaszlevele is tartalmaz már egy kulcsmondatot, amely elválasztja a balladákat a többi versétől. „ [...] e fájdalmas versek egy bizonyos epocha szüleményei, s ha nincs is meg minden versben az en- gesztelődés, az egész gyűjteményben megvan az, s a kötet vége felé már nyugodtan zengem a balladákat ”u Nemes Nagy előtt Babits vagy a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó írók (például Bóka, Sőtér), később Szörényi László és Imre László is jelezték Arany lírájának elmozdulását a tárgyias felé.39 Voi- novich Arany monográfiájában is utalt már a balladák maszkos természetére, arra, hogy egy elidegenítő narrátor és története mögé lehet rejtőzni, így tár- gyiasítani az esetleg nagyon is alanyi mondandót. Voinovich azt írta például, hogy a balladák Arany „megannyi Veronika-kendői, redőik közt elmosódottan sokszor egy fájdalmas arc” lenyomata van.41’

Arany, amikor Erdélyinek a nyugodt balladai előadással menti és ellensúlyozza a szerinte sem „higgadt”4' 49 utáni lírai darabokat, arra utalhatott, hogy meglelte az objektiváló közlési módot, s ezt a balladában, mint lantos eposzban, a ballada végzetbeteljesítő hősében, annak tragikumában, az ebből következő katartikus feloldásban, s a mindezt összefogó narratív formában, a hagyományból örökölt, de megújított előadásban találta meg. Jó magam úgy vélem, s csak egy lábjegyzetnyi kiegészítéssel bővíteném Nemes Nagy jelentős koncepcióját, hogy Aranynál „objektív korrelatívként” elsősorban és főként maga a ballada mint műfaj, s annak követelményrendszere, abból is kiemelve, főként és elsősorban a tragikum, szolgált. Minden egyéb csak a rutinszerű „járulék”. Tehát a tragikus létérzékelés kívánt meg Arany részéről objektív kifejezési lehetőséget, s ezt a ballada tragikus jellege, mint műfaji követelmény adta meg.

A narratív forma azon változatáról, amely a Szondi két apródjánzk szerkezetére is jellemző, részletesen írt a Zrínyi és Tksroban, ahol alaposan elemzi azt a jelenetet, amikor Mehmet vendégül látja Szkender béget, aki „terepismerete” alapján figyelmezteti Mehmetet Zrínyi veszélyességére, ecsetelve annak stratégiai képességeit. Zrínyi „kifogás nélküli tanúkép állítja Szkendert” [...] „úgy tetszik, mintha nem Zrínyit, az unokát, hallanók többé, hanem [...] a Zrínyi névtől reszkető béget.”42 Ugyanezen jelenetbe szőtte be Zrínyi a török dalnok (kobzos) énekét, melyet Arany a Zrínyiász „egy legszebb idyll”-jének tart. Funkcionálisan az objektivitás példájának: „A dal Mehmet nevében zeng [...] egyszersmind élet- és jellemrajza Mehmetnek” [...] „a dalnok itt ura énekét hangoztatja r habár S maga költötte is, nem alanyi az” L A „kifogás nélküli” és a „nem alanyi” a tárgyilagost, az objektívat jelenti. Azt a narrátor típust, illetve azt a beszédmódot, amelyet például 1850-ben nem talált meg. Konkrétan, csak a vershez kötődve, választ adhat arra, hogy miért cserélte le a töredék nar- rátor-Szondiját más típusú narrátorokra, a „kifogás nélküli” törökre, s a „nem alanyi” apród-dalnokokra, a tárgyilagos, krónikás narrátort nem is említve.

150