Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - Kiczenkó Judit: Útban a Szondi két apródjához
KICZENKO JUDIT ✓ Útban a Szondi két apródjához A SZONDI-TÖREDÉKEK ÉS MÁS MUNKÁK A dolgozatomnak valójában az Arany Aranyt ír címet kellene adnom. Ugyanis a Szondi két apródjában Aranynak számos olyan művészetelméleti és gyakorlati alapelve összegződik, amelyeket kezdetektől hangsúlyosnak vélt, folyamatosan taglalt, bővített és árnyalt. Ezeket korai periódusában a Szilágyi Istvánnal és főként Petőfivel folytatott levelezésében, később a levelezésen kívül, kisebb- nagyobb terjedelmű - különböző jellegű - szakmunkáiban dolgozta ki.1 A Szondi két apródjához és töredékes előzményeihez ezek közül térek ki néhány szempontra. Leegyszerűsített megfogalmazásban a költő Aranyt a teoretikus Arany segítségével kísérlem meg értelmezni, kiemelve néhány központinak tekinthető fogalmát. Elsőként és legfőképp az epikai hitel kérdéskörét, melynek egyik vonatkozását legtömörebben Gyulainak írott levelében fogalmazta meg: „nekem, ha építni akarok, tégla kell és mész.”2 A tégla és mész „szállítója” az adott műhöz Tinódi Lantos Sebestyén krónikája, Budai Polgári lexikona, Decsy Osmano- graphiája, Szalay történeti műve és más források. Másodszor, ettől elválaszdratatlan a szóbeliség kérdése, mely az epikai hitel alapja. Néhány Arany-megállapítást idézek: „A nép visszautassá, ami nem életre való; s mit ha elfogadott, kellett abban lenni valami derekasnak, méltónak, hogy emlékezetébe vésse, tovább adja, firól-fira örökítse”,5 illetve a „legfőbb inventor a nép”,4 a jó mű alapja a „nép tudalmában is élő monda.”5 Arany szerint a nép által szóban fönntartott hagyományt (annak egy részét legalábbis) összegzi a kisebb-nagyobb tehetséggel megáldott professzionális szerző. (Homérosz vagy Ilosvai szintjén.) Tinódit Arany éppen a kortárs hitelességéért, a szóbeliség művészeként emelte ki a vele egy korszakból alkotók közül.6 „De mindezeknél - a történeti témájú műveknél - fontosabbak, mert históriai beccsel bírók az oly történeti énekek, melyekben a szerző egykorú eseményeket ír le. Effélék szerzésében leginkább kitűnt Tinódi Sebestyén deák, az utolsó magyar vándorhegedős, ki önkészített énekeit önkészített dallamok szerint, lantkísérettel az urak udvarában énekelgette. Ez volt neki mestersége.”7 Az Eredeti népmesékben azt is jelezte Arany, hogy a szóbeliség, mint művészi forma az ő korában (1850-es évek) a népmeséken kívül már csak „egy-két ballada-szerű költeményre szorítkozik”,8 azaz e műfajban próbálhatja meg imitálni még élő minta alapján az eszményi alapmodellt az írástudó. Rövidítésül, megkerülve a még részletezőbb kifejtést, idézem Dávidházi Péter összegzését e tárgykörben: „e míves és klasszicizáló költőnél [...] az élőszó szejnély es jelenléttel hitelesített kimondása valamiféle mérvadó elsődlegességet élvez az írásban rögzített műalkotással szemben”.9 Ez a szempont a Szondi című töredék, illetve a végleges mű narratív megoldásakor kap jelentőséget, az esemény az „egykorú” szemtanúk szóbeli szólamaiból áll össze. 144
