Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Kabdebó Tamás: Besúgás I.-II.-III.

külügyben lett osztályvezető, megneszelte a dolgot és áldását adta a fiatalokra.

Nyáron egy bolgár delegáció érkezett Pestre, velük Vaszilij is mint bennfentes és kíséretében lánya mint az egyik tolmács, lévén Péter a másik. Az egy hétre tervezett látogatás második késő estéjén egy cingár fehérzakós férfi bekopogtatott a hűvösvölgyi házba. Ádámcsutkáján egy nagy anyajegyet, mint egy kitüntetést viselt.

„A belügyből vagyok, sétáljunk egyet a kertben” — mondta Péternek.

Bácskai Péter gyanútlanul kerülgette az almafákat. Külügy, beliigy - gondolta — talán egykutya.

Mégsem egészen egyforma. Délután kettőkor Bácskai Péter bent ült a bel- ügyben, kezében egy dió nagyságú poloskával. „Ez — szólt egy éltes elvtárs - arra való, hogy lehallgassunk egy-egy beszélgetést. Tegye a zsebébe. A vi- szontlátogatáson helyezze el Vaszilij szobájában, mondjuk az állólámpa foglalatában.”

„Kérem - hebegte Péter - hogy jövök én mindehhez?”

Az éltes elvtárs, havannai szivarra gyújtott, melynek hamuja domborodó pocakján kigombolt mellényére potyogott.

„Kedves Bácskai, maga, mától kezdve a mi emberünk is. Feladata a bolgár csoport és elsősorban Vaszilij Matzankiev ügyvivő megfigyelése. Már most, itthon is. Amikor a bolgárok hazamennek, maga megírja a jelentését róluk.”

„Kérem - Péter szorítást érzett a torkán, megoldotta a nyakkendőjét. Bulgária egy másik népi demokrácia...”

„Ezt mi nagyon jól tudjuk, jobban, mint maga. De diplomatáik közé befurakodhatott az ellenség. Ennek a nyomait kutatjuk, a maga várt, sőt követelt segítségével.”

Az interjú kora estig tartott és Péter nem vitte magával a kémdiót. Otthon lezuhanyozott, vacsorát nem kért, ágyba vetette magát.

Borbála bement hozzá, megfogta a kezét: „Mi bajod, kisfiam?”

„Nem mondhatom el, mama, nem akarom, hogy tudj róla, s esetleg bajba keveredj.”

Idegesen bár, és bélhuruttól szenvedve, de Bácskai Péter bejárt a vállalatához. Elvégre ez volt a főállása, a tolmácskodásban kisegített: délutánonként.

Letelt a hét, elmentek a bulgárok. Megjelent az anyajegyes férfi, este későn, és bekísérte őt a belügybe. A pocakos így fogadta: „Nos, hát a poloskát múltkor nem vitte el, de jelentését változatlanul várjuk!”

Péter a belső zsebébe nyúlt, elővett egy összehajtogatott A4-es papírt, átnyújtotta. „Tessék.”

„De hiszen ez a papír üres!” - mondta a pocakos, most már recsegve, mint egy rossz gramofon. Egész éjszaka faggatta, győzködte, majd fenyegette Bácskait, aki teljesen megnémult, és hajnalban remegő térdekkel távozott.

„Kisfiam, mi van veled?” - kérdezte az anyja a kerti házban.

„Az van, hogy többet nem megyek be kihallgatásra.”

Jóllehet, ismét behívták, telefonüzenettel, a rákövetkező nap késő estéjén. A permetező alkalmatosságok kint álltak a bejárati ajtó előtt egy vödörben. Bácskai Péter kitámolygott, fogmosópohárral a kézben, és lehajtott két deci rézgálicot.

130