Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - B. Müller Márta kisnovellái
Csorba háromszög Mire hazaérek, Geri is otthon lesz már. A kanapén elnyúlva bámulja a tévét, vagy bömbölteti a zenéjét. Én pedig benyitok a nappali szobába, köszönök neki, megkérdezem, nem éhes-e, megette-e az ebédjét, aztán bevonulok a szobámba átöltözni. Résnyire nyitva hagyom magam mögött az ajtót. Utána összeütök neki valami vacsorát, rendet csinálok a konyhában, és kicsit nézem vele a tévét. Ha Ági élne, minden másképp lenne. Geri élne szépen az édesanyja mellett, nem kellett volna tizenhét évesen a keresztanyjához költöznie. Ha Ági élne. Csakhogy Ági úgy döntött, kiszáll a játszmából, vége, folytassuk ketten, ha akarjuk, immár nélküle. Ági mindig erősebb volt nálam. Ha valaki azt mondja, kettőnk közül ő lesz öngyilkos, akkor én a szemébe nevetek az illetőnek. Megint tévedtem. Tegnap temettük. Egy hete lakik nálam Geri, a keresztfiam. Az Oktogonnál járok. Várom, hogy zöldre váltson a lámpa — a külső szemlélő ezt látja. Nekem pedig egyre csak azon jár az eszem, hogy most hogyan tovább. Mihez kezdek én Gerivel? A baj akkor kezdődött, amikor egyszer véletlenül korábban jött haza, és ránk nyitott a hálószobában. Ági szinte magán kívül volt, kipattant az ágyból, odarohant a dermedten álló Gerihez, átölelte, és húzni kezdte az ágy felé, de Geri erősen megvetette a lábát, nem hagyta magát, minden erejét megfeszítve eltolta magától az anyját. Ági végül elengedte, Geri meg kifordult a hálószobából, bevágta maga után a hálószobaajtót, aztán a bejárati ajtót. Minden akkor kezdődött. Nem tehettünk úgy, mintha mi sem történt volna. Geri nem is sejtette, hogy a keresztanyaságon kívül más is összeköt bennünket. Jobban mondva az anyjával összeköt valami, ami már elég régen kezdődött, voltaképpen azóta tartottj amióta megismertük egymást. És ennek már harminchét éve. Volt. Mert Ági a múlt héten meghalt. Harminchét éve, hogy barátnők lettünk. Aztán férjhez ment ő is, férjhez mentem én is, hamar elvált ő is, hamar elváltam én is. Neki született gyereke, Geri, tizenhét évvel ezelőtt, nekem nem. Azóta gyakorlatilag ketten neveltük Gerit. És most rám maradt. Az apja tizenöt éve nem is látta, eleinte küldött még neki ezt-azt Portugáliából, aztán nem jelentkezett. Az anyja után én álltam hozzá a legközelebb. így most nálam marad. Az írók Boltjához érek. Vetek egy futó pillantást a kirakatra, de nem állok meg. Még két háztömb, és otthon vagyok. Mire hazaérek, Geri is otthon lesz már. Talán a tévét bámulja a kanapén elnyúlva. Benyitok, köszönök neki, megkérdezem, ebédelt-e rendesen, összeütök neki valami vacsorát, rendet csinálok a konyhában, kicsit nézzük a tévét, és ha lefekszik, utánamegyek a szobájába, melléfekszem, fejét a mellemre húzom, és elkezdem simogatni. Végleg átveszem az édesanyja szerepét. 112
