Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 11-12. szám - B. Müller Márta kisnovellái
mondott szeretet, kamasz fiúként pedig arra is ő ébresztett rá, hogy a testi szerelem a lelki nélkül vajmi keveset ér. Don Salvatore volt a másik tanárunk, akit nagyon szerettünk, dón Angeló- tól elválaszthatatlanul szinte. Nem csak én, hanem mindenki, még azok is, akik dón Angelót túlságosan lágyszívű, anyáskodó típusnak tartották, mint általában az összes papot az iskolában. De don Salvatore mindig maga volt a megtestesült erő és optimizmus, még most, don Angelo temetésén is ez látszott rajta, pedig ha valakinek, akkor biztosan neki fájt a legjobban, hogy el kellett őt veszíteni. Azt hiszem, kettejükénél tisztább, emberibb kapcsolatot én még nem láttam soha, és ez bármily meglepő, még akkor is igaz, ha két férfiról, két papról van szó, bár meggyőződésem, hogy don Angelo igazából nő volt, csak férfi testtel született. Akkora lelke volt, hogy mindnyájunk édesanyjáé együtt se ért volna föl az övével. Don Angelo és don Salvatore Palermóból járt át hozzánk a gimnáziumba. A fővárosban laktak, két szomszédos lakásban, amelyet egybe lehetett nyitni, talán azért, mert bármily szívélyes és megértő volt is az iskolánk igazgatója, azt azért nem tűrhette volna el szó nélkül, már csak a kisvárosunk miatt sem, hogy két paptanár közös háztartásban éljen. Eszembe jut, mikor először hívott meg don Angelo. Miután elpanaszoltam neki kamaszos kis bánatomat, azt mondta, fiam, semmi baj, attól még nem dől össze a világ, ha alacsonynak, csúnyának, szeplősnek érzed magad, sokkal jobb így, mintha azt gondolnád, te vagy a világ közepe, és mindenki csak azért él, hogy téged körberajongjon. Én most hazamegyek. Utolsó órátok dón Salva- toréval lesz. Majd szólok neki, hogy hozzon el, ha jön haza óra után. Palermó- ban majd szépen leülünk, és megbeszéljük a dolgot. Úgy is lett. Don Angelo szólt anyámnak, hogy nála töltöm az éjszakát, majd másnap reggel ő visz iskolába. Anyám egyedül nevelt, özvegyen; dehogy mert volna ő ellentmondani egy paptanárnak! Emlékszem, másnap már nem ugyanaz voltam, aki délután dón Salvatoréval Palermóba ment. Túl egyszerű volna leírni úgy a kapcsolatunkat, hogy don Angelo és dón Salvatore szemet vetett a kis ministránsfiúra. Kívülálló talán ezt mondta volna, de akik ismertek bennünket, meg se lepődtek, hogy don Angelo a szárnyai alá vett, hiszen mindenkivel ezt tette, akinek szüksége volt rá. Én úgy érzem, se többet, se kevesebbet nem adott nekem, mint mindenki másnak: amennyit igényeltem. És ha ez a viszony időnként lelki síkról testire is átfordult, azt én a világ legtermészetesebb dolgának éreztem akkor, és most se gondolom másképp. Én annyit kaptam attól a két embertől, főleg dón Angelótól, amit más egy életen át se kap meg senkitől. Hogy is mondhatnám el: neki köszönhetem a lelki gazdagságomat, ezt túlzás nélkül kijenthetem. És mindent, amivel ez együttjár. A fényképen don Angelo szája sarkában mosoly bujkál, és szinte érezni, hogy legszívesebben még előrébb hajolna, mind a két karjával átölelne, szinte látom a mozdulatot, ahogy hajol, és megfeszülnek az izmai, vissza kell tartania magát, nehogy még jobban előrehajoljon. Don Angelo, drága don Angelo, többé ne mondod már mosolyogva, hogy semmi baj, fiam, ettől még nem dől 110
