Életünk, 2008 (46. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 11-12. szám - Gyurácz Ferenc: A nyúlketrec mellől

s ó kárhozat, értelmes kicsiny gyermekek gyűlölik meg az olvasást, s egész nap a szívtelen készülékek gombjait nyomogatják.

S akkor még az állandó ellenó'rzöttség-érzésró'l, mely vetekszik a Kádár-kor besúgó-fóbiájával, nem is beszéltünk.

E G Y E D Cl L S É G

A közösség iránti bénító, tüdőpihegtető vágy mindig együtt élt bennem a magány szeretetével. Mivel már az óvodában is kiríttam minden társaságból, korán megtanultam szólani Istenhez és a Szűzanyához. Védettséget ez adott kamaszkoromig, meg a tudás egyre táguló, egyre ragyogóbb univerzuma. Természetesen sohasem töltöttem ki a rendelkezésemre álló teret, e rengeteg sok-sok megnyíló ösvényét, képzeletingerlőn sötétlő szájú barlangját hagytam földerítetlenül. Volt idő, hogy a sportról szerezhető időszerű ismeretek élő lexikonjává képeztem ki magam. Nem ez volt a szándékom, csak nagyon érdekelt minden sporthír, bármily apróbetűs volt, vagy a televízióban bármily kései időpontban hangzott is el. A 64-es tokiói olimpia, majd a Győri ETO focicsapatának 64-65-ös európai diadalútja évekre szólóan fölcsiholta szurkolói szenvedélyemet, és magyarságomnak is hatásos iskolája volt. Tízéves ha voltam, amikor elhatároztam: vagy focista leszek, vagy költő, és Albert Flórián mellett Orbán, Varsányi, Győrffy, Povázsai, Korsós és a többiek példája lebegett szemem előtt. (Minthogy - ismeretségi körömből egyedüliként — ETO-drukker voltam.) És Petőfié.

A kamaszkor évei során aztán ez a feloldhatatlan, létszerűvé dermedt kettősség: a társak iránti fájó vágyakozás, valamint az idegenség érzése és ténye, a magányosság keserűsége és egyszersmind menedéke tartósan elviselendő állapotommá lett. Pilinszkyt megismervén, pontos megfogalmazásaira leltem érzéseimnek, vagy inkább állapotom egyik oldalának: „Én nem kívántam megszületni, / a semmi szült és szoptatott”, vagy: „E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere, / hogy egyre beljebb, mint a féreg / furakodom beleibe.” S ha még gyámoltalanabbnak éreztem magam, a jó öreg Toldalagi Pál magányos lamentálásával is szívesen azonosultam - mely azonban a Pilinszky szikár drámai világánál bensőségesebb miliőt képviselt.

Személyiségemnek ez az urbánusán dekadens, melankolikus oldala, melytől egy csekély irónia sem idegen, s mely állítólag a népiségnél jobban harmonizált természet adta ábrázatommal, téveszthette meg főként budapesti illetőségű katonatársaimat, akik 1974 őszén, Hódmezővásárhelyen hamar befogadtak maguk közé, és csak akkor idegenedtek el, amikor egyre inkább kiderült föld- hözragadtságom. „Nem is tudtam, hogy a Feri ilyen műveletlen” - mondá a pesti társaság egyik hangadója, akivel addig hatalmasakat és egészségügyi szempontból is rendkívül hasznosakat hahotáztunk nemcsak életünk megkeserítőin, hanem például a hatvanas évek pesti slágereit énekelve. A verdikt akkor hangzott el, amikor hiába sorolta az újabb és újabb amerikai regényeket, én nem restelltem bevallani, hogy azok nagy részét bizony nem ismerem. Veres Péter munkáit akkoriban olvastam végig, s persze föl sem merült barátomban,

86